Képzeld el, hogy az otthonodból, külső és egyben belső tényezők hatására, önszántadból végül úgy döntesz, hogy elindulsz, „világgá mész”, vállalva annak minden következményét. És bár vannak kihívások, mindenféle erők és energiák húznak-vonnak, talán egészen hosszan és lehet, hogy azt érzed, hogy soha nem fogod már elérni a célod, végül mégis megérkezel oda. Megérkezel fáradtan és kimerülten, de elégedetten és megpihensz végre.
Képzeld el, hogy minden, amit eddig tudtál a létről, az ezzel a tapasztalattal most átalakult. Az, hogy milyen a hőmérséklet változás, hogy milyen a gravitáció vagy milyen az éles fény, azt most tapasztalod meg igazán. Ahogy azt is, hogy milyen érinteni, szagolni, érezni egy másik emberi lényt, az édesanyádat.
Képzeld el, hogy az eddigi bizonyságaid helyére most rengeteg, váratlan kétely kerül. Amit eddig állandónak hittél – a ritmust, a meleget, az állandó táplálást, azt, hogy anya mindig Velem van – arról most kiderül, hogy egyáltalán nem az.
Képzeld el, hogy eddig csak lebegtél, lubickoltál az időtlennek vélt magzatvíz tengerében, a szinte súlytalanság állapotában és most, e hosszú nyomakodás után ez az érzékelés megváltozik: súlyod van, tested van, és már nem tudod úgy irányítani, ahogy eddig.
Képzeld el, hogy a paradicsomi ragyogáshoz szokott szemeidnek most meg kell bírkóznia a neon lámpák sápadt fényével, az édeskés illathoz szokott orrodnak az erős, szúrós szagokkal és az őszi erőket mozgató dobogáshoz szokott füleidnek az éles, harsogó hangokkal.
Képzeld el, hogy minden vágyad az, hogy ismét ott legyél, ahol eddig. És bár tudod, hogy meg kellett történnie ennek a változásnak, mégis vissza vágyódsz. Emlékek sora tolul most fel lelki szemeid előtt, hogy milyen jó volt, ott bent, a biztonságban és állandóságban lenni és mégsem mehetsz vissza. Szíved összeszorul, tested megfeszül és az első lélegzetvételek fájdalmával megérkezel tényleg ebbe a világba. S e csendes belső fájdalomnak a következő levegő vételekkel most hangot adsz, a világba kiáltod minden búdat és nem tetszésedet.
És ekkor nem csak elfogadod, de fel is fogod, hogy ez most már megmásíthatatlan. Döntést hoztál és így szerződést kötöttél az élettel, melynek értelmében most (ismét) itt vagy, hogy tanulj és fejlődj.
Képzeld el, hogy végül édesanyád magához von, a szívéhez tesz, átölel és betakar magával, a hangjával, az illatával; azzal a bizonyossággal, hogy minden rendben lesz. És annak az illúziójával, hogy ez most már mindig így lesz…
és képzeld el, hogy ettől megnyugszol és emlékszel, hogy igen, ezért (is) volt érdemes ismét megszületni.
Halmos Júlia