Kedves Hoztam e világra!
Szeretném leírni az én történetemet, hátha ezzel hozzá tudok járulni a projekthez, illetve úgy érzem, hogyha elmesélhetem a történetemet, akkor az segítene nekem is a történtek feldolgozásában. Megosztanék veletek pár gondolatot a terhességemmel kapcsolatban és utána részletezném az indítást. Engem 2025. november végén indítottak diétával kezelt GDM miatt (terhességi cukorbetegség) a budapesti Szent István kórházban.
Szerencsére a harmadik trimeszterig problémamentes terhességem volt, elkerültek a klasszikus terhességi tünetek. A havi terhesgondozási alkalmakon kívül csak háromszor kellett plusz vizsgálatra mennem, ahol szerencsére nem találtak semmilyen kóros eltérést. Aktívan telt ez az időszak, végig dolgoztam, hétvégente kirándultunk, túráztunk. Szóval tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen jól viselte a szervezetem ezt a változást.
A 27. héten a cukorterhelésem nem lett jó, kiderült, hogy GDM-es lettem. A diagnózis után még jobban figyeltem arra, hogy mindennap tornázzak és sétáljak, hogy elkerüljem a lehetséges kockázatokat.
Igazából számomra elég furcsa volt, hogy a GDM miatt indítottak, mivel szinte semmilyen plusz vizsgálat nem történt az állapotom miatt. Összesen 2 plusz vérvételen voltam és egy diabetikussal történő konzultáción vettem részt, mikor megkaptam a GDM-diagnózist. Volt egy plusz UH-vizsgálatom a harmadik trimeszter közepén, mivel 2 héttel kisebb volt a magzat az adott terhességi kornak megfelelő mérethez képest, de mindent rendben találtak, csak alkatilag volt kis karcsú baba. Amennyiben valóban az egészségügyi állapotom kihatással lett volna a magzat fejlődésére, akkor szerintem szorosabban monitorozták volna az állapotunkat.
Az indítással kapcsolatban semmilyen tájékoztatást nem kaptam, én kérdeztem rá a CTG-k alkalmával, hogy abban a kórházban mi a protokoll. Szeretném azt viszont kiemelni, hogy a CTG-k alkalmával találkoztam nagyon lelkiismeretes orvosokkal is, akiket még nem darált be teljesen a magyar egészségügyi rendszer. Biztos vagyok abban, hogy mellettük nem lenne most egy traumatikus szülésélményem.
Emlékszem, hogy a csütörtöki napon a kórházba indulás előtt beszéltem telefonon édesanyámmal, testvéremmel és a mamámmal is. Mindegyik beszélgetés alatt elsírtam magam. Nem akartam ezt az egész procedúrát. Tudtam, hogy a szülés fájdalommal fog járni, és nem azért sírtam, mert féltem a fájdalomtól, hanem azért, mert féltem a kiszolgáltatottságtól. Attól féltem, hogy bent a kórházban majd megszólnak, hogy ez-az nem fájhat ennyire, meg hogy rosszul csinálok majd valamit, amiért szintén megjegyzéseket fognak tenni.
Az indítást megelőző este 8-ra kellett bemennünk a kórházba. Mikor elfoglaltam a szobát, villámgyorsan alá kellett írnom a beleegyező nyilatkozatokat. Ekkor rajtunk kívül senki nem volt fent a szülőszobán, szóval nem értettem ezt, hogy hova ez a nagy sietség.
Azt se tudtam, hogy mibe egyezem bele. Se én, se a férjem nem kérdeztük meg, hogy pontosan milyen beavatkozások elvégzéséhez adom az engedélyemet.
Persze, utólag könnyű azt mondanom, hogy ott meg kellett volna kérdeznem, de egyszerűen nem mertem, nem akartam, hogy bárki is kötözködésnek vegye a kérdéseimet.
Az este folyamán volt egy UH és egy méhszájvizsgálat. A fiatal orvos egyébként korrekt volt, elnézést kért, amiért kellemetlen a vizsgálat és fájdalommal jár. A méhszáj már 2 cm-re nyitva volt, és a méhnyak is teljesen ellaposodott, ezért csak hajnalban helyezte fel a szülésznő a ballont. (Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon hálás vagyok a kisfiamnak, amiért ilyen együttműködő volt és úgy gondolta, hogy lassan elindul kifelé. Illetve az is segítségemre volt, hogy a 37. héten 3 nappal eltolták a szülés várható idejét az első genetikai UH-nak megfelelően. Amennyiben nem írták volna át, akkor még fájdalmasabb lett volna az indítás.)
Az éjszakát már fent töltöttem a szülőszobán, próbáltam pihenni. Az éjjel folyamán kétszer jött be a szülésznő. Azt hittem, hogy kirántja az ajtót a helyéről, olyan nagy lendülettel jött be. Emlékszem, mindig katonásan felültem, úgy éreztem magam, mint akit valamin rajtakapnak.
Hajnali negyed négy fele tette fel a szülésznő a ballont, majd volt egy CTG-vizsgálat. A ballontól egy kicsit görcsöltem, de simán tudtam mellette pihenni. 2 óra alatt a ballontól 6 cm-re tágultam. Utána rögtön burokrepesztés következett. Burokrepesztés után volt megint egy CTG-vizsgálat, ami után szerencsére lekerültek rólam a „tappancsok” és még mozoghattam. Ekkor szóltam a férjemnek, hogy indulhat.
Fél hétkor volt a műszakváltás. Egy idősebb szülésznőt kaptam, aki csinált egy méhszájvizsgálatot. A vizsgálat előtt bemutatkozott, megkérdezte, hogy megvizsgálhat- e. 8 cm-re tágultam, de a fájások még rendszertelenek voltak. Mondta a szülésznő, hogy már csak jó fájások kellenének. Illetve kérdezte, hogy mikor ér be a férjem, mert akkor őt még megvárjuk. Az volt a szerencsém, hogy a férjem 7 fele ért be, mikor még tartott a műszakátadás, így kb. 7:45-ig nem nézett rám senki, még mozoghattam nyugodtan. 8 előtt jött a szülésznő, hogy akkor csinálnak nekem jó kis fájásokat. Ekkor még gyorsan kikéretőztem a mosdóba. Ezután vagy háromszor ordított be a szülésznő a szobába, hogy “Sikerült kakálni”? De ilyen jó hangosan, szerintem még két szinttel lentebb is hallották. Lehet, nem tűnik nagy dolognak, de ott abban a helyzetben eléggé kellemetlennek éltem meg.
8 óra fele már 5 perces fájásaim voltak és a fájások alatt már nem nagyon tudtam beszélgetni a férjemmel, figyelnem kellett a légzésemre, úgy éreztem, hogy beindult a folyamat. Sajnos ez nem volt elég, bekötötte a szülésznő az oxitocint.
Utólag visszagondolva az agyam törölte azt az információt, hogy oxitocin mellett szültem, mert a szülés alatt nem mondta ki senki se azt, hogy oxitocint kapok. Azt mondta a szülésznő, hogy kapok egy kis folyadékot, és végig aranyosan kis folyadéknak hívta az oxit (pl. szülés után, hogy csodákra képes egy kis folyadék). Kora reggel (fél 7 felé) még leesett, hogy oxit fogok kapni, de utána ez úgy törlődött bennem.
Jeleztem, hogy az infúzió mellé szeretnék kérni fájdalomcsillapítást. Erre az a válasz érkezett, hogy nem kaphatok, mivel túl jól haladunk. Persze az infúzió bekötése után rögtön CTG-re tettek és már nem mozoghattam. Kb. 15 perc telhetett el, mikor jeleztem a férjemnek, hogy ez nagyon fáj. A fájások hirtelen nagyon erősek lettek, alig volt szünet két fájás között. Férjem szólt a szülésznőnek, hogy nem bírom. Akkor megvizsgált a szülésznő, mondta, hogy teljesen kitágultam, kb. 20 fájás és jön a baba.
Kérdeztem, hogy felállhatok-e, mert úgy érzem, úgy könnyebben viselném a fájdalmakat. A válasz nem volt, hiszen hogy állhatnék fel, hogyha a bal kezemnél az infúzió csöpög, jobb oldalon pedig a CTG-gép van. Végül 6 fájás után jöttek a tolófájások.
Igazából semmilyen segítséget nem kaptam ahhoz, hogy hogy kéne csinálnom. Csak annyit mondtak, hogy egy fájásba 3 nyomásnak bele kéne férnie és úgy nyomjak, mintha vécén lennék. Az egyik utolsó fájásnál hangosabban vettem a levegőt és nyögtem egyet.
A szülésznő rögtön rám szólt, hogy CSENDBEN! Úgy éreztem magam, mint egy kislány, akire rászólnak, mert megint valami rosszat tett.
Fél 10 után született meg a fiunk. Fel se fogtam. Szóltak, hogy nyissa ki a szemét anyuka, nézze meg a kisfiát. Nem tudtam örülni, nem jött a rózsaszín habcsók mámor, hogy anya lettem, annyira fájt minden. Rögtön a mellkasomra tették. A köldökzsinórt a férjem vágta el. A gátvédelem nem sikerült, és még belül repedtem is. Persze, sajnálkozott a szülésznő, hogy sajnos hát igen, az én szöveteim nem tágultak eléggé, muszáj volt metszeni meg hát belül csinálta magának a baba a helyet.
Nem tudom, hogy mi a protokoll, de igazán mondhatták volna, hogy a nagyobb sérülések elkerülése miatt ők metszenének. Nem mondtam volna nemet. Meg esetleg, ha kaptam volna még egy kis időt, vagy ha kevesebb oxitocint adnak, akkor lehet, hogy kisebb lett volna a sérülésem.
A szülés után a doktornő kb. 50 percen keresztül látta el a sérüléseimet.
Hiába kaptam előtte érzéstelenítést, attól még elég jól éreztem a csomózást. Megjegyezték, hogy milyen érdekes, hogy csak a csomókötésekkor jajdulok fel. A varrás alatt kértem a férjemet, hogy fogja a babát, mert én nem tudom, nincs hozzá erőm.
Az aranyóra alatt kezdtem felfogni, hogy egészségesen megérkezett hozzánk a kisfiunk, itt van már velünk. Szerencsére már fent a szülőszobán sikerült mellre tennem. (Már a gátsebem varrásakor is tátogott, mikor még alig született meg 10 perce. ♥) Jókat mosolyogtunk a férjemmel azon, hogy már most is csak enne.
Az aranyóra letelte után bejött a szülésznő és megkérdezte, hogy mi folyik belőlem. Megjegyezte azt is, hogy még a lepedőt is összekentem. Mondtam, hogy nem tudom, mi folyik belőlem, és elnézést kértem, amiért összekentem a lepedőt is. Ezután a hasamat minden tájékoztatás nélkül nyomkodta meg. Erre megfogtam reflexből a kezét. Rám szólt, hogy ezt ne csináljam, én megint elnézést kértem, jeleztem, hogy ez egy kicsit váratlanul ért. Erre mondta, hogy muszáj megnyomkodnia, hogy visszahúzódjon a méhem.
Ebben az esetben is minden tájékoztatás nélkül történt egy beavatkozás.
Tudom, hogy miért volt szükség a has nyomkodására, csak azt nem értem, hogy ezt miért nem lehetett előre jelezni. Szülés után még több mint 4 órát voltam fent a szülőszobán, mert felálláskor rosszul lettem és kaptam két adag infúziót. Azért itt még jelezte a szülésznő, hogy hát igen, van, aki jól bírja a szülést, és van, aki rosszul lesz utána.
A babát ekkor már levitték az osztályra, csak nekünk nem mondták, hogy hova viszik, nem tudtuk, hogy valami baj történt-e vagy csak a protokoll miatt vitték már el.
Lent az osztályon egyébként viszonylag korrektek voltak, ha kértem, akkor segítettek. Volt 1-2 ápoló, akik bejöttek és kérdezgettek, hogy vagyunk, megy-e a szoptatás, van-e kérdésem. Az összes gyermekorvos és a kórházi védőnő is nagyon segítőkész volt.
Az egészben a legrosszabbnak a hiányos tájékoztatást és a nem megfelelő kommunikációt tartom.
Tisztában vagyok a magyar egészségügy helyzetével. Tudom, hogy leterheltek, frusztráltak és kevés megbecsülést kapnak az eü-ben dolgozók. Ettől függetlenül nem tartom korrektnek, hogy egy felnőtt nőt úgy kezelnek, mint egy kislányt, aki akkor viselkedik jól, ha azt csinálja, amit mondanak neki. Nem kérdőjelezem meg az eü személyzet véleményét vagy döntését, ők értenek hozzá, de attól még jó lett volna, ha az egyes beavatkozások előtt kapok arról tájékoztatást, hogy mire miért van szükség.
Egyébként a szülést megelőző hetekben rengeteg videót megnéztem ezzel kapcsolatban, a beavatkozásokat pontról pontra átbeszéltem a férjemmel, mivel ő is szeretett volna felkészülni, hogy minél többet tudjon segíteni. Férjem egyébként azt mondta, hogy a következő szülésnél szeretné, ha dúlát fogadnánk, aki segít kiállni az érdekeinkért. Lassan 9 hete született meg a kisfiunk, de a mai napig van, hogy elsírom magam, ha eszembe jut, hogy mennyire kiszolgáltatottnak éreztem magam akkor, ott a kórházban.