Mi az, ami szakmailag vagy emberileg különösen érzékeny téma számodra a szülés körüli döntésekben, mi az, ami a leginkább megviseli az anyákat, családokat?
Ennek a forrása nagyon sokféle helyről eredhet. Eleve az, hogy dönteni kell, már ellene hat a várandósság és a szülés harmóniájának. De hát ilyen individualista világban élünk, ahol döntések sorozata övezi minden fontos életeseményt. Ami legjobban megviselheti az anyát, az az átverés – átverhetjük még mi magunkat is: szép, gyógyító, háborítatlan szülésre vágyunk, és közben épp azt nem kívánjuk meglátni, hogy a szülés lényege szerint nem megúszható a szélsőséges, olykor gyötrelmesen nehéz élettapasztalat, anyának és a kisbabának egyaránt.
De ennél még nehezebb feldolgozni, amikor azok vernek át, akik számára, legalábbis elvben, ismerős a folyamat: ha az, akinek a biztonságunkról kellene gondoskodni, nincs ott, lekezel, fölöslegesen vagy hamis indokkal avatkozik bele abba, ami zajlik, azt a hitet keltve, hogy se a női testben, se a szülés természetében, se a kisbaba életrevalóságában nem lehet megbízni. Ilyenkor aztán sok kétely, csalódás és haragvás támadhat a szülés nyomában, ami rövid- és hosszú távon sok további fájdalom forrása lehet.
Hogyan gondolkodsz általában a szülésindításról, mint beavatkozásról azzal a tapasztalattal, amid van?
Időnként indokolt lehet a szülésindítás. Hogy ennek melyek a bizonyítékon alapuló szakmai kritériumai, azt nálam sokan sokkal jobban tudják. Olyankor hálásak vagyunk, mint minden indokolt orvosi beavatkozásnál, hogy azt el lehetett végezni, megelőzve ezzel más bajokat. Ami szerintem a leginkább rettenetes, hogy a szülésindítás, minél inkább teret nyer, annál inkább avatkozik bele és nem egyszer el is ronthat szüléseket. Itt is nagy hatalma van az egyéni mérlegelést mellőző, sőt kizáró irányelveknek és protokolloknak.
Nagyon fájdalmas ez például a tervezett otthonszülés vonatkozásában: bizonyos terminustúllépés esetén makkegészséges nők csak azért elesnek ettől a lehetőségtől, mert egy önkényesen számított időpont után jönne világra a szintén makkegészséges kisbaba. És ez valami rettenetes. Ennyire rigorózusan sehol máshol nincs betartva ez a dátum. Talán az intézményben nem is indítják be a szülést, de annak a lehetőségnek, amire a várandós készült, az intézményen kívüli szülés, ezzel vége. Szigorúan véve ez nem csak a szülésindítás témáját érinti, mégis úgy érzem teljes mértékben köthető ide is.
A szülészeti tankönyvek azt tanítják, hogy a szülés megindulásának normális ideje valamikor a 37–42. hét között van. Ez a tananyag. És ezt a tananyagot eddig semmiféle evidence-based tapasztalat nem írta át. De van egy önkényes, a 42. héten belüli időpont, amikorra minden Magyarországon születő kisbabának kint kell lennie az anyaméhből. Mindannyian tudjuk, hogy a beavatkozások jó eséllyel beavatkozásokat szülnek. Megesik, hogy az indítás egy előkészült, érett helyzettel találkozik, és egyszerűen elindulnak általa a kontrakciók, megszületik a kisbaba. Viszont, ha mégse használ, mint erre oly sok példa van, akkor jön egy újabb, meg egy újabb, meg egy újabb beavatkozás, végigmenve az egész arzenálon, befejezve a császármetszéssel. És tudnivaló, hogy az összes szülészeti beavatkozásnak számtalan rövid- és hosszú távú rizikója van.
A szülő nő pedig elhiszi, hogy az ő teste alkalmatlan volt arra, hogy elinduljon a szülése, alkalmatlan volt, hogy végigcsinálja, a kisbabája pedig alkalmatlan volt rá, hogy a maga erejéből jöjjön a világra. És ez szívszorító. Ha pedig az anya vitatkozna a felkínált indítással, akkor aláíratják vele, hogy „veszélyezteti a magzatát”. Ki az, aki ilyet aláír? Senki.
Mi a véleményed a legújabb, szülésindítással kapcsolatos javaslatról, amiben többek között az áll, hogy minden egészséges várandósnak, aki a 39. hetét betöltötte, a szülészek ajánlják föl, javasolják a szülésmegindítást?
Ez majdhogynem brutális. Ha tényleg mindenkinek fel fogják ajánlani, akkor úgy fognak elindulni a szülések, hogy az anyák jó részének a teste, méhszája, hormonális állapota még nem készült fel a szülésre. A szülészeti tananyagban az is benne van, hogy a szülést valójában a kisbabának a stresszhormonszintje indítja be, és arra reagál kontrakciókkal az anyai test. Ha beleavatkozunk ebbe az érzékeny és természetes folyamatba, akkor az eredmény az lesz, hogy a magzat nem részesülhet abban a biológiailag előhúrozott lehetőségben, hogy ő indítja el a saját születését.
Lehet ez apróság, lehet, hogy ettől még jól le lehet élni az életet, de ezek a sürgetéssel teli apróságok szemmel láthatóan halmozódnak, mint ahogy a szemét halmozódik pusztuló, pusztító világunkban. A másik pedig az, hogy ha megtapasztalja egy orvos, hogy a munkarendje (és így tulajdonképpen az élete) sokkal tervezhetőbb lesz ezzel a rendelettel, beleértve a következményes császármetszést, annál kevésbé fog a bizonytalanba visszatérni. Márpedig a szülés lényegi tulajdonsága, hogy bizonytalan és tervezhetetlen – tarthat fél órát és 4 napot. Ha valaki ezt a szakmát választja, akkor ezzel a tervezhetetlenséggel kell együtt élnie, sőt, akár éppen ebben élvezetet kellene lelnie.
Szerinted hogyan lehetne a szülésindítást jól használni?
Az a baj, hogy ebben eléggé pesszimista vagyok. Azt gondolom, hogy csakis akkor lehet ezt jól és jóra használni, ha csak akkor történik, amikor tényleg szükséges az indítás és nincs más lehetőség. Amikor igazán, bizonyítottan indokolt. Pl. a toxémia bizonyos eseteinél indítsák sürgősséggel a szülést. Ellenőrizzék a helyzetet terminustúllépés vagy valódi túlhordás esetén akár napi szinten, de ne indítsák el a protokoll miatt. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az indokoltság megítélése nem ritkán relatív.
Hogy egy szemléletes emléket idézzek abból az időből, amikor sokat jártam otthonszülésekhez: Az otthonszülés keretein belül meglehetősen ritkán van szükség gátmetszésre. Mégis, otthonszüléseknél is néha-néha volt olyan eset, hogy a bába úgy döntött, hogy gátmetszést végez. És ennek a kevés számú esetnek egy részénél is utólag kiderült, hogy valószínűleg fölösleges volt ez a beavatkozás, mert miután a baba megszületett, egyértelmű volt, hogy jól van. Tehát, hogy mi az indokolt, az sokszor az intuíción múlik. Valójában soha nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha másképp tettünk volna. Az biztos, hogy mostani világunkra és a szülészet világára kifejezetten jellemző a sürgetés: ez a 39.heti indítás-javaslat ennek legújabb tipikus példája. És emiatt is tekintek erre az egészre eléggé szkeptikusan, borúlátóan, mert ha ennek a következményeként még inkább megemelkedik az eddig is extrém magas műtéttel végződő szülések aránya, azt szinte lehetetlen lesz visszafordítani.
Milyen információknak kellene mindenképpen elhangozniuk egy szülésmegindításról szóló beszélgetés során?
Szerintem a szülésmegindításról nem is igazán kell előre beszélgetni, ideális helyzetben nincs miért. Ha sor kell, hogy kerüljön rá, el lehet mondani, hogy mi indokolja, milyen rizikóval jár, ha elmarad – és ennek fényében kérni kell a szülőnő beleegyezését. Egyik szülésemnél (ami egyébként nagyon dinamikusan zajlott) a befutó orvos ezzel köszöntött: „Ne húzzuk egymás idejét!”. Hát ennek biztosan nem kell elhangoznia… Ebben a helyzetben ne kelljen a nőnek erős egyéniségnek lennie, ne kelljen kiállnia magáért, hiszen a szülés folyamatának épp az a velejárója, hogy a vajúdó fokról fokra megadja magát a természet erejének (és nem holmi protokollnak).
Ha ki kell állnia az indítás ellen – mert kötelezően megkérdezik és esetleg a fenti vagy hasonló módon tálalják ezt –, akkor nagyon erősnek kell lennie. Arra lenne szükség, hogy azt mondja a doktor a 39., 40., 41., 42. héten, hogy „Jól van, minden rendben van, jó a szívhang, maga is hallotta, menjen, pihenjen, és várja a kisbabáját”. Ez lenne egy olyan mondat, amire egy nőnek valójában szüksége van a szülés idejéhez közeledve.
Mi az az egy gondolat, amit a legfontosabbnak tartasz, hogy magukkal vigyenek ebből a beszélgetésből?
Tulajdonképpen azt, hogy készüljön a nő a szép szülésre, de legyen egy pont, ahol elengedi az egészet és megengedi a dolognak, annak az ismeretlen magasabb erőnek, hogy megnyilvánuljon – ezúttal éppen őáltala. És nemcsak a folyamatnak engedi meg, hogy olyan legyen, amilyen – és adja Isten, hogy minél szebb és jobb lehessen –, hanem az összes többi szereplőnek, jobb–rosszabb segítőknek, ennek az életeseménynek, amely során itt és most világra hoz egy gyermeket. Engedje el az akarást, mert az akarat ebben a helyzetben nem játszik. Természetesen tegyünk meg mindent, amit szükséges, hogy biztonság vegyen körül, de hadd legyen olyan, amilyen – másmilyen úgyse lehet.
Az interjút Halmos Júlia készítette.