Két kislányt szültem természetes úton a Debreceni Klinikán.
Az első 2020 áprilisában született, amikor a covid berobbant.
Volt fogadott orvosom. Csütörtökre voltam kiírva, szombaton éjjel elkezdett gyanús lenni valami. Egy héttel előtte elment a nyákdugó is. Vasárnap reggel indultunk be a kórházba. A dokim nem volt bent aznap. Nagyon kedves személyzet fogadott, de mikor epidurálisra került volna sor, kiderült, hogy valami eredmény hiányos (nem lett minden kinyomtatva, a gépen valószínűleg nem nézték meg).
A férjem lent a parkolóban volt egész nap 🙁 . Borzasztó kiszolgáltatott helyzet volt, volt mikor másfél órán át, NST-vel rajtam, senki nem nyitott ajtót… Pisilnem kellett, szomjas voltam, féltem.
Levették a vért az epihez körülbelül öt órával azután, hogy bementünk. Aztán vártunk, órákat. Hoztak gázt. Borzalmas volt. Akkor tudtam jól használni, ha ott állt a szülésznő és diktálta a tempót. Amint nem tette, túltoltam és az ájulás határán széthánytam mindent.
Délután fél négykor vették ki a kezemből a telefont, akkor adtam utoljára életjelet. Akkor jött meg az orvos is. Utána hánytam. Emlékszem, hogy teljes önkívületi állapotban ütöttem a falon a csempét. Bírom a fájdalmat, hisztis sem vagyok. De ez túltett rajtam.
Nem volt jól a baba feje, nagyon-nagyon nehezen tudtam kitolni. Nem vágtak, de belül szétrepedtem. A varrás borzalmas volt, majdnem elvéreztem. Rám tették a babát, de kértem, hogy vigyék el, nem volt erőm sem felfogni, sem fogni…
Aztán bementünk a szobába és otthagytak. Nem mondták, mit csináljak, nem tudtam magamtól, hogy tegyem mellre, hisz nem csináltam még olyat.
Egyetlen pozitív érzés, ami volt az egész szülés alatt: Amikor már majdnem elájultam, meghallottam a dokim hangját. Onnantól kezdve nem féltem.
A második babám 2024 nyarán született. Indított szülés volt, azért, hogy a dokim ott tudjon lenni.
Már tágultam, de bementünk a kórházba a megbeszéltek szerint. Volt oxi, burokrepesztés (az első babánál is voltak ezek). Jött az epi. És fájdalommentesen, volt egy tökéletesnek mondható szülesem. Nem fájt, nem repedtem, varrni sem kellett. Tény, az első baba 4400 g volt, a második 3400. De feleannyira sem törtem meg, mint az első után. Akkor hónapokon át minden éjjel sírtam és visszaolvastam, miket írtam a férjemnek, anyukámnak.
Percről percre minden nap újraéltem, ez segített feldolgozni a traumát.