A második szülésemről szeretnék mesélni, ami egy sikeres VBAC lett.
Mindkét gyermekem szeretett volna még maradni a kényelmes meleg fészekben, ami én voltam nekik, és mindkettejük egy-egy ünnep közelében született – bár nem volt fogadott orvosom, úgy gondolom, némi türelmetlenség mindegyik esetben volt főleg az egészségügyi dolgozókban emiatt.
Mindegyiküket indították, a nagyobbikat 2018 decemberben ballonnal, a kicsit 2022 áprilisban oxitocinnal, aztán burokrepesztéssel.
Mindegyik alkalommal ellenálltam, de csak a kicsinél sikerült pár napot kialkudnom pluszban.
Az első alkalommal nagyon azt éreztem, hogy csak sodródom az eseményekkel, a másodiknál azonban már feltámadt a bennem lévő amazon, több ponton is nagyon erős jó megéléseim voltak: amikor mentünk a kórházba, volt egy rock playlist, amivel felszívtam magam, a vajúdás közben nagyon szép képek jelentek meg előttem, amikből azóta is sokszor tudok erőt meríteni.
Egy tengert láttam, ahonnan a kezemben hozom ki a gyermekem, azt éreztem, hogy a hullámzás kihív minket, és lépésről lépésre közelebb vagyok a parthoz.
Tudtam, hogy mi történik velünk.
Úgy gondolom, egy támogatóbb, az anyákban jobban hívő, természetesebb közegben elkerülhetők lettek volna az indítások, de a kicsinél ez nem tett kárt az élményben, a kötődésünkben, és ez a nagy belső erőből és a tapasztalatból lehetett így, amivel beleérkeztem a szülésbe.
Mindig úgy gondolok erre, hogy a császár olyan, mint amikor a vajúdás után egy pontot tesznek a mondat végére, és amikor megkapod a gyereket, akkor egy új mondat kezdődik.
A hüvelyi szülésnél egyszerűen csak folytatódik a mese, a hasamból a kinti ölelésig.
Az indításból, sürgetésből jövő császár sem tett tönkre semmit végérvényesen, de az első időszak nehezebb voltak miatta (vagy mert egy tapasztalatlan, elsőgyerekes anyuka voltam).
Ugyanakkor a nagyobbiknak köszönhetem azt is, hogy a kisebbikkel már egyszerűbb volt.
Ezért nagyon hálás vagyok, ő volt, akivel elkezdtem.