Kérlek, mesélj kicsit, milyen területen dolgozol és milyen formában találkozol a szülésmegindítás kérdésével a munkád során.
Jelenleg dúlaként dolgozom.
Egyrészt a szülésfelkészítőkön külön témaként beszélünk a szülésmegindításról és annak lehetőségeiről. Másrészt, a kismamák kapcsán , akiket én kísérek is, felmerül a szülésmegindítás kérdése. Gyakran előfordul, hogy a kismamák a terminus közeledtével telefonálnak, amikor egy lehetséges szülésmegindítás szóba kerül, hogy kikérjék a tanácsomat: „Ez valós indok? Tényleg muszáj? Mit gondolsz róla?”
Korábban szülésznőként is dolgoztál. Mi indította el benned a hivatásváltást a szülés-születés területén?
Nagyon sok minden, de legfőképp, hogy szülésznőként sokszor asszisztálnom kellett olyan beavatkozásokhoz – például szülésindításhoz – amelyeket tudtam, hogy nem valós indok alapján történnek. A fogadott orvosrendszer idején gyakran láttam olyat, hogy amikor egy adott orvos épp ügyeletben volt, „sorozatban” indították a saját kismamáikat különböző indokokkal: kevés a magzatvíz, „nem olyan a lepény” és hasonlók.
Az anyák ilyenkor sokszor teljesen összetörtek lelkileg: hirtelen azt élték meg, hogy veszélyben van a babájuk. Bíztak az orvosukban és nem kérdőjelezték meg, amit mondott. Nagyon nehéz volt ezt végignézni, mert 80%-ban tudtam, hogy nem igaz, amit az orvos mondott nekik, és nem volt mozgásterem. Azt éreztem, ugyanúgy hazudok és részese vagyok ennek.
Mit gondolsz a szülés megindításáról, mint beavatkozásról? Mi az, amit fontosnak tartasz tisztázni a szülésmegindítással kapcsolatban, mielőtt konkrét helyzetekről beszélünk?
Van, amikor valóban szükség van rá – de az én tapasztalatom szerint ez jóval ritkább, mint ahogy a gyakorlatból látszik. Sokszor protokollhoz kötött helyzetekben kerül elő.
Mikor beszélhetünk valódi orvosi indokról, és mikor protokollról?
Ami abszolút protokollhoz kötött, az a terminustúllépés. Kórházanként eltér, hol „meddig engednek”: általában a 41. hétig várnak, van, ahol 40+5 nap körül is indítanak, sőt van, ahol már a terminus betöltése után gyorsan napirendre kerül.
A másik, ami még ilyen protokollhoz kötött, az inzulinos és GDM-es kismamák. Általában az inzulinos kismamákat a 38. héten indítják, GDM esetén pedig a 40. héten indítják őket itt Budapesten – és sokszor nincs egyéni mérlegelés, nincs beszélgetés arról, hogy „ha jók az eredmények, lehet-e még várni”.
És mi lehet valódi, mérlegelhető indikáció?
Lepény, anyai vagy magzati állapotromlás, súlyosabb terhességi komplikációk, például magas cukorértékekkel járó diabétesz, súlyos epepangás. A hüvelyi szülés még mindig kedvezőbb, mint az azonnali császár – de a helyzet miatt meg kell indítani a folyamatot.
És hogy látod, mennyire van az anyáknak döntési jogköre? Visszautasíthatnak beavatkozásokat?
Elvileg igen. A gyakorlatban sokszor úgy közlik: „ez van és kész”. Ráadásul még mindig erős az orvoskultusz, és a teljes várandósgondozás Magyarországon nagyon patológiacentrikus: rengeteg vizsgálat van. Ebből nehéz kilépni még a tudatos, felkészült anyáknak is, hogy van joga kérdezni, visszautasítani.
Mit tapasztalsz: ha valaki kérdez vagy nemet mond, változik a hozzáállás?
Igen. Gyakran „rossz kislányként” kezelik: jönnek a címkék, az „ősanya”, és a mondatok, amelyek megfélemlítenek: „Jól van, maga tudja… maga gyereke… mi szóltunk.” Ha később bármi nehézség van, egyből az orra alá dörgölik.
Volt egy kismamám, aki visszautasította a szülésindítást. Kitartott amellett, hogy a 42. hétig várna, és, ha addig nem indul, akkor indíthatják. A 42. héten végül oxitocinnal indították, a baba a vajúdás alatt belekakilt a vízbe és elkezdett esni a szívhang, így sürgősségi császár lett. Egy pillanatig se hagyták ki, hogy megjegyzéseket tegyenek neki, nekem is elmondták, míg az anya a műtőben volt, hogy “ez az anya hibája”, “veszélyeztette a gyerekét” és a gyermekágyon is újra és újra megkapta, hogy „maga volt az, aki nem…”
Milyen szülésindítási módszerek vannak, és mit érdemes tudni róluk?
Budapesten a leggyakoribb módszer a ballonos szülésindítás, főleg zárt vagy alig nyitott méhszájnál. Általában előző este teszik fel, és reggelig marad bent, hacsak magától ki nem esik. Sok anya kifejezetten fájdalmasnak éli meg. Alhasi menstruációszerű görcsöket okoz. Azt szoktam mondani, mesterséges látencia szak, amin akár nagyon el tud menni egy szülés, mert nem sok anya tud így pihenni.
Szerintem sokat segítene, ha ezek az anyák nem lennének magukra hagyva: ha ott lehetne velük a párjuk vagy a dúlájuk, és lenne valódi megtartás már a beavatkozás alatt is.
És milyen más módszerek vannak még, amivel találkozni szoktál?
A másik leggyakoribb az oxitocinos indítás. Ezt már akkor szokták alkalmazni, amikor nyitott a méhszáj és a ballon felesleges, de a szülés maga még nem indult el. Ilyenkor nem este, hanem reggel fekszik be az anya.
Itt a probléma sokszor, hogy 15–20 percenként protokollszerűen emelgetik az oxitocin adagját, néha akkor is, amikor már szépen beálltak az összehúzódások. A fájdalom így „derült égből villámcsapás”: hirtelen túl erős, túl gyors, és nem tud a fájdalommal mit kezdeni, megküzdeni vele.
Itt nagyon fontos lenne, hogy valójában minden emelés előtt tájékoztatni kéne az anyát, mert az újabb beavatkozásnak számít, de ez sajnos nem nagyon történik meg.
Volt egy VBAC-es anyám, aki kérte, hogy ne emeljék tovább az oxitocin adagját. A válasz az volt: „rendben, de így nem fog tudni megszülni.” Nagyon szomorúvá tett, hogy ráadásul ez egy tanuló szülésznő szájából hangzott el – már így kezdi a pályát. Végül a kismama két-három órán belül gyönyörűen megszült és szárnyalt utána. Ez a történet számomra mindig emlékeztet arra, mennyit számít, ha az anyának van tere a saját testével együtt dolgozni.
És akkor ez végig rá van kötve a kismamára?
Igen, általában.
Volt egy eset, amikor az orvos felismerte: az anyának és a méhnek pihenés kell. Levették az oxitocint, sötét, csendes zuhanyzós „buborékot” teremtettünk, labda, zene, nyugalom. A méhszáj órák óta stagnált 5 cm-en, majd 2 óra múlva oxitocin nélkül 8 cm-re ugrott. Az anya este megszült, és nem kellett visszakötni oxitocint.
Van esetleg más szülésindítási módszer is, amit szoktak alkalmazni a kórházakban?
Ha olyan a méhszáj és lent van a baba, akkor még burokrepesztést szoktak alkalmazni. Van, hogy a ballon vagy oxitocinos indítás után. Általában oxitocinnal együtt jár. A gond itt is gyakran a türelmetlenség: fél óra múlva kérdezik, „van-e már fájás”, és ha nincs, jön az oxitocin. Pedig sok esetben, ha adunk időt, maguktól is beindulhatnak a kontrakciók.
Te hogy látod, miben más egy megindított szülés megélése?
Ég és föld.
Volt egy másodszor szülő anyám, akinek az első szülése indított volt. A másodiknál ezt szerette volna elkerülni és dúlát fogadott. Spontán indult a vajúdás, otthoni támogatást is kért. Mikor odaértem, hallottam, hogy már nagyon aktívan vajúdik, és mondtam neki, hogy lassan be kéne mennie a kórházba, ha nem akar itthon szülni. Sose felejtem el a válaszát, azt mondta: „Addig nem indulok, amíg nem fáj úgy, mint az első, és most vannak szünetek.” Nem értette, hogy lehet szünet a fájások között, mert az elsőnél állandó alapfájdalma volt. A kórházba eltűnt méhszájjal értünk be, és egy órán belül megszült. Ő maga is újra meg újra azt mondta: „Ezt nem hiszem el, hogy ekkora különbség lehet.”
A természetesnél szépen épül fel a folyamat, és szépen hozzá tud szokni a fájdalomhoz, tudja kezelni.
Mit gondolsz, mi az, amit el kellene mondani egy szülésindításról szóló beszélgetésben? Mit tartasz minimum fontosnak, amit egy orvosnak vagy intézménynek el kellene mondania?
Először is: miért merül fel az indítás? Ha protokoll, akkor mondjuk ki tisztán, hogy „ez a protokoll, ezért kell erről beszélnünk” – ne ijesztgetéssel induljon. És legyen valódi tájékoztatás:
- milyen opciók vannak,
- lehet-e időt kérni,
- lehet-e másodvéleményt kérni,
- hogyan lehet biztonságos keretek között várni.
A jó élmény kulcsa az lenne, hogy az anya ne félelemmel menjen el, hanem azt érezze: „Biztonságban vagyok, megtartanak, meghallgatnak, van időm kérdezni”.
Szakemberként hogyan látod, hogyan lehet jól kísérni egy várandóst egy ilyen helyzetben?
Dúlákként az a dolgunk, hogy erősítsük az anyát, tájékoztassuk minden oldalról, segítsük asszertívan kommunikálni. Fontos kimondani: ajánlások vannak, nem szabályok, és az anya nem „rossz”, ha kérdez vagy időt kér, hanem csak kiáll magáért és gyermekért, akiért a későbbiekben is ki kell majd állnia. A döntést viszont nem hozzuk meg helyette – a döntés az övé.
Látsz változást a rendszerben az elmúlt években a szülésindításban?
Szerintem a fogadott orvosrendszer megszűnésével pozitív irányba változott. Sok esetben több időt kapnak a kismamák, mert korábban sok indítás „kényelmi” logikával történt.
Mi az az egy gondolat, amit a legfontosabbnak tartasz, hogy az olvasók magukkal vigyenek?
Ahhoz, hogy egy anya dönteni tudjon, joga van információt kérni, joga van időt kérni és joga van a megfelelő támogatáshoz.
Az interjút Kiss-Kovács Mónika készítette.