Veszélyeztetett terhes voltam az elejétől kezdve.
Ágyban fekvés vérzés miatt az első trimeszterben, majd a 32. héttől ismételten ágynyugalom. 35 hetesen fájásokkal mentő vitt kórházba, ahol iszonyatosan megalázó és bunkó stílusban beszéltek velem, mindeközben úgy vizsgáltak meg, hogy a fájdalomtól sírtam.
Egyetlen férfiorvos volt a sok nő (nő nőgyógyászok, szülésznők) között, aki folyamatosan elnézést kért és mindent magyarázott.
A nőktől megkaptam, hogy „ne rinyáljon”, „nem fáj az”, „hogy fog így szülni” és hasonló megjegyzéseket.
Bent tartottak megfigyelésre, mindez azt jelentette, hogy fekvő ctg-re raktak és senki rám se nézett.
Kb 5-6 óra után, miután szóltam, hogy végre pisilnék, nagy kegyesen megengedték.
Reggel kaptam egy tüneményes szülésznőt, ami nagy megnyugvás volt
Vizitnél senki nem kérdezett, csak utasítottak. Abban a helyzetben eszembe se jutott ellenkezni, így többen is megvizsgáltak, hiszen oktató kórház. Ezt követően az ügyeletes orvos is megvizsgált, aki közölte, hogy burkot repesztenek és kapok oxitocint. Nem magyarázott, nem kérdezett, kijelentett. Nem tudtam, mivel jár. Nyilván utólag okos az ember.
A férjemet, mire beengedték, már a csempét kapartam.
Olyan fájásaim voltak, hogy azt hittem, meg fogok halni.
Csak halkan ismételgettem, hogy én ezt nem bírom. Ezt követően berohant a szülesznő, mert a baba szívhangja elkezdett esni, megvizsgált, és már vittek át a szülőszobára. Ott megkértek, hogy másszak át egy másik ágyra, amit nem tudtam megtenni a brutális fájásoktól és a kimerültségtől.
A férjem tett át. Majd mondták, hogy mikor nyomjak, közben gátat metszettek, hiszen kora babánál „így szokás”. Miután megszültem, hónapokig rosszul éreztem magam, hiszen semmi ráhatásom nem volt az egész szülésemre, egy az egyben irányítottak. Most már tudom, hogy lehetett volna másképp.