2020. májusában szültem első gyermekemet a budapesti Péterfy Sándor utcai kórházban. Terhességi diabetesz diagnózisom volt, erre hivatkozva indítottak a 39+6. napon. A diabetesz nagyon szigorú kontroll alatt volt. Diéta mellett végig határérték alatti cukrokat mértem, és kéthetente beszéltem a diabetologussal, aki ellenőrizte a cukraimat. Akkor még nem tudtam, hogy igazából semmilyen diabetológiai dolog nincs, ami miatt az indítás ajánlott, de akkor nem tettem fel kérdéseket, elfogadtam, hogy ezt kell tenni, hiszen eszembe sem jutott, hogy miért mondanák, hogy kell, ha egyébként nincs rá szükség?
A befektetés estéjén ballont helyeztek fel nekem, amire aztán késő este pluszban rá töltöttek. Egész éjszaka csak épp annyi fájdogálásom volt, hogy aludni/pihenni ne tudjak, de a ballon reggelre nem esett ki, tehát nem tágultam “eléggé”.
Reggel a szülőszobára kísértek, ahol aztán, mivel nem haladt eléggé a folyamat, egyből burkot repesztettek. Ezután már erősebb fájásaim lettek, de továbbra sem igazán rendszereződtek (1 órát adtak erre…), ezért ezután már oxit kaptam. Onnantól viszont végig az ágyban kellett lennem, irányítottan fektettek mogyorólabdával a lábaim közt… ha jól emlékszem, ez olyan 11 óra körül kezdődött el, és a kislányom végül 17:30 után született meg – ez csak az idővonal miatt fontos.
Szóval elkezdték adni az oxitocint, onnantól nem kelhettem fel (egyszer próbáltam kérni őket, de nem engedték, elhessegetett a szülésznő azzal, hogy a labda nem tenne most jót, mert nyomná a méhszájat, én ezt elfogadtam). Innentől pokolian erősek voltak a fájások, az egész vajúdás nekem innentől egy teljesen tehetetlen, kontrollvesztett állapot lett, ami olyan fájdalommal járt, hogy emlékszem, többször is sírva, kiabálva kértem őket, hogy vegyék ki a gyereket (magamban pedig azt gondoltam, hogy ha nem veszik ki, akkor öljenek inkább meg).
Ezután elakadt a folyamat (már nem tudom, mikor), és akkor mondták, hogy nem tud eltűnni a méhszáj. Kaptam egy óra pihenést, utána műtőbe megyünk, ha akkor sem lesz változás.
A pihenes azt jelentette, hogy végre lekerült az oxi, és elmehettem labdán zuhanyozni. Itt már annyira kimerültem a fájdalomtól, hogy a labdán ülve aludtam a zuhany alatt (férjem tartotta a teljes súlyom, én csak a fájásokra tértem magamhoz nagyjából). Ez alatt az egy óra alatt eltűnt a méhszáj.
Mire visszamentünk, jöhetett a kitolás, ami alatt szintén végig kaptam az oxit. Megint borzalmasan fájdalmas volt az egész. Alig emlékszem rá, csak arra, hogy nagyon hosszú volt ez is.
Végül az orvos segített és megtolta a babát, aki ekkor meg is született.
Tudom, hogy ez a manőver sem ajánlott, de az orvos ezt megkérdezte tőlem és a kezemet fogva magyarázta el, hogy miért is lehetne ez most jó.
Ékes példája volt ez annak, amikor nem a konkrét beavatkozás a jó vagy a rossz, hanem a körülmények és a választás lehetősége. Nagyon hálás voltam ott akkor annak az orvosnak, hogy egyrészt segített, másrészt nem megmondta, mi lesz (mint előtte az összes többi beavatkozásnál a szülésznő), hanem engedélyt kért és felvilágosított. Utólag kiderült, hogy valószínűleg elrepedt a farokcsontom, tehát nyilván ez a rásegítés sem volt a legtökéletesebb, de azt hiszem, ebben a helyzetben már nem sok választás volt.
Utólag tudtam meg, hogy a szülésznő, aki vitt minket, volt az osztály rangidős szülésznője, az osztályvezető személyes “kedvence”, aki az orvosoknak is megmondhatta, mikor milyen beavatkozás legyen.
Nekem az egész szülés egy “erőltetett menetnek” érződött, a babám szerintem nagyon nem állt készen még világra jönni, ezért érkezett ilyen nehezen. Utána egy évig mindenkinek azt mondtam, hogy soha többet nem fogok szülni, mert annyira rettenetes volt ez az egész. Tudom, hogy semmi igazán nagy dolog (megalázás, trauma, műhiba) nem történt velem, mégis nagyon rossznak éltem meg az egészet, főleg az oxitocin miatti fájdalom miatt, és amiatt, mert utólag rájöttem, hogy az egész igazából felesleges volt. Senkinek nem kívánok ilyen indítást.