Az első babámat várva még – bármily sokat olvastam is a szüléssel kapcsolatban, gondoltam én -, nemcsak a testem volt felkészületlen (a tipikus tünetekből a durvábbik verziót kaptam), de lelkileg se acéloztam meg magam annyira, hogy vajúdáskor tudjam, harcba kell indulni, ha az ember kórházban szül (nem véletlenül választottam a második és harmadik babám születési helyszínéül az otthonszülést teljes természetességgel).
A 38.héten ugyanis – megfelelő házi prosztaglandinadagolás után – kétperces összehúzódásokkal mentünk be a férjemmel az Uzsoki Kórházba.
Nem is hitte a szülésznő, hogy ilyen jókedélyű vagyok, ha ilyen előrehaladott a vajúdás.
Megvizsgálva meg azt mondta, mindjárt szülés lesz, mert már 7cm-re nyitva vagyok. (Na, ez meg érdekes lesz később, merthogy én úgy működöm – mint ez az otthonszüléseknél kiderült, ekkor még nem tudtam -, hogy letudom a vajúdás nagyját 2-3 héttel előbb elkezdve, s a szülésre már tulajdonképpen „készen” vagyok fizikailag is.
Csakhogy a kórházi szülésznők a protokollok miatt ilyet nem láttak – ellentétben a bábákkal -, hogy ilyen előrehaladott állapotban ne szüljön meg valaki legalább egy napon belül.
Úgyhogy azt mondták (néhány fájdalmas méhszáj„vizsgálat” közben, hogy akkor ne húzzuk a dolgot (mivel visszalassult a CTG szerint a folyamat, logikusan ugye a kórházba érve adminisztráció közben), gyorsítsuk meg egy kis mesterséges oxitocinnal meg burokrepesztéssel, ne szenvedjek már itt még fél napot, ha meglehet három óra alatt is (épp műszakváltásig).
Ígyen is lett. Borzalmas egybefüggő gyötrelem ez a vénás oxitocin – legalább nálunk konkrét bajt nem okozott. A pici rendben volt. Vagy legalábbis 9/10 lett.
Én jókislány módjára felfeküdtem az ágyra, hogy kényelmesen turkáljanak gátvédelem címszó alatt, majd vágjanak és hosszan varrjanak… (ja, és véletlenül derült ki két évvel később, hogy a kirángatott méhlepényből bent hagytak egy darabkát is, amibe azért szokás belehalni – pedig a részletes kórlap szerint kanalaztak is… de legalább meg se próbáltak elkísérni vécére, szó nélkül nyomták fel a katétert, hogy intimtorna után is maradt kis inkontinencia.
Ja és természetesen szűkebbre is szabtak, hogy nem tudtam, hogy fog összejönni a második baba majd… az ő itthonszületése megoldotta a dolgokat legalább, igaz, nála meg emiatt máshol éreztem a nyomást, így igazából a harmadik babánál éreztem, amit valójában szüléskor kellene, s így nem is ismertem fel, hogy már jön: a telefonban beszélő és 5 percre lévő bába tudta pedig a hangomból – még jó, hogy odatettem a kezem, így bele tudott születni a pici (merthogy kilenc nappal előtte pedig meghalt a férjem, így amelyik kezemmel őt pár nappal azelőtt elengedtem az öröklétbe, azzal ekkor a babámat fogadtam ebbe a világba).
Volt-e jelentősége annak, hogy az első babám kórházban született, s nem éltem meg ugyan traumatikusnak, mégis mély nyomot hagyott bennem?
Egyértelműen éreztem, hogy mindezek a beavatkozások hatottak a babám első napjaira-heteire. Tipikus többemberes baba volt, hasfájós is, nagyon megküzdöttünk az igény szerinti és kizárólagos szoptatásért is. (Mindez szembeállítva a háboritatlan otthonszüléssel.) Azt hiszem, ki kellett adnia magából ezt a születést. Ő még maradt volna, ezt teljesen biztosan tudom. Csak haza kellett volna küldjenek pihenni. De ugye nem gondolták, hogy 7cm-rel ne szüljek meg pár óra alatt. Pedig ez nekem a norma. S másnak is jó teszt, vajon pihenésre mi történik. Ha akar, úgyis megszületik.
Lett volna még 2 hete benn. Hatott a gyermekem személyiségére – Gutmann Orsi doktornő egyik podcastjában is beszél erről.
A gyermekemnél egyértelműen látszik, hogy például ő képes reggel egész gyorsan magához térni, de a rutinfeladatokkal folyamatosan noszogatni kell, pedig már iskolás.
A másik két gyerek kicsit tovább ébredezik, csak megölelve, de aztán magától végzi akár a feladatokat. Tehát a kompetenciaérzését is befolyásolta az, hogy gyakorlatilag indították. Hogy ő magától nem képes elindulni. Ezek persze egyéb személyiségjegyek hozadékai is, szituációfüggőek stb, de van egy ilyen meglátásom.