Az első gyermekem születésekor – mint első szülő – megbíztam a rendszerben.
A problémamentes, egészséges várandósságot indította egy idős férfi orvos, akihez jártam (itt nincs más orvos, kisváros). Erről nem kérdezett meg, de még csak nem is tájékoztatott.
Egy “utolsó” hüvelyi vizsgálatot javasolt, mielőtt saját felelősségre távoznék 41 betöltött héttel a kórházból.
Akkor még jól esett, hogy törődnek velem, fontosnak éreztem magam.
Csak hónapokkal később jöttem rá, hogy ezen a vizsgálaton kézzel tágított.
Hazamentünk. Hajnali egykor elindultak az ötpercenkénti fájások. Két órát vajúdtam a szállásunkon, majd bementünk a kórházba. Az egész szülés körülbelül 14 óráig tartott. Erre számítottam: az édesanyám is napokig vajúdott, tudtam, hogy nálam sem lesz gyors folyamat. Nem zavart az idő múlása. Nem akartam előbb túllenni rajta. Célom volt, hogy gátmetszés nélkül szüljek. Ez az egy dolog sikerült is.
A fogadtatás azonban kifejezetten ellenséges volt. Nem voltak támogatóak, beszólogattak, de ez akkor nem tűnt fel – úgy neveltek, hogy a rendszer jó, és majd gondoskodik rólunk.
Vajúdás közben nem lehetett enni. Vittem magammal fehérjeport, abból ittam két adagot a 14 óra alatt. Abszurdnak tartom, hogy egy nő úgy hozzon világra egy gyermeket, hogy közben nem ehet. Nem mehettem ki a mosdóba, csak ágytálat kaptam, és nem hagytak pihenni a kitolási szak előtt.
Helyette oxitocint kötöttek be. Borzalmas volt. Ordítottam a fájdalomtól, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. Utólag azt látom: a rendszer nem képes belehelyezkedni abba, hogy a szülés nem standardizált folyamat.
Mintha minden nőnek ugyanúgy „kellene” szülnie. Pedig még az emésztésünk sem zajlik egyformán – hogyan várható el, hogy egy ilyen összetett testi-lelki folyamat mindenkinél ugyanaz legyen?
A baba megszületett. Kértem időt a lepény megszületésére. Az egyik orvos kiment. Visszajött az az orvos, akihez jártam, és erőszakkal, fizikailag kitaposta belőlem a lepényt, miközben ordítottam, hogy ne, kértem, hogy hagyja abba. Senki nem mentett meg. Ezután nagyon erős vérzésem lett. Ezt az indítás+burorpesztés+oxitocinnak tudom be. Bár egy erős méhvérzéshez az egyik is bőven elég.
Ez egy teljesen problémamentes várandósság volt. Minden labor, CTG, NST, flowmetria rendben volt. Semmi nem indokolta azt, ami történt. Mégis úgy érzem, a gyermekem emiatt mínuszból indult.
Én voltam ott vele minden sírva ébredéskor. Amikor engem keresett, miközben én a szülés utáni súlyos vérveszteség miatt nem tudtam az első éjszaka ellátni.
Szégyellje magát az intézmény, hogy magára hagy egy nőt ekkora vérvesztéssel, emberi segítség nélkül.
Otthonszülésnél ez nem történt meg. Ott is véreztem – de emberek voltak mellettem, figyeltek rám, vigyáztak rám, hogy én is és a babám is biztonságban legyünk.
Nem dönthetik el mások, hogyan szülessen meg egy ember. Nem ér meg „három órával kevesebbet” egy intézmény részéről, ha cserébe egy nő és egy gyermek egy életre viszi magával ennek a terhét.
Mert végül nem az intézmény él együtt a következményekkel.
Hanem én.
Én vagyok ott minden ébredéskor.
Én viszem orvoshoz.
Én fizetem meg időben, pénzben, energiában.
Én próbálom helyrehozni azt, amit ott, akkor, nem lett volna szabad elvenni.
