Két szülésem volt, mindkettő indítottan.
Az első Franciaországban történt 2021-ben, 40+3-ra, “túlhordás” miatt. Semmi bajunk nem volt, pusztán statisztikákkal győzködött az orvos. Pozitív különbség az itthonihoz képest az volt, hogy ha már nem élhettem meg a természetes szülést, legalább amikor epidurált kértem, öt percen belül megkaptam.
Itthon a Délpesti Centrum kórházban szültem 2023-ban. 40+7-re indítottak ballonnal éjszaka, aztán reggel jött az oxi. Ekkor is csak statisztikákat lebegtettek előttem az orvosok, bajunk nem volt. Úgy éreztem, két napon belül magától is megindult volna, mert már egyre gyakrabban voltak jósló fájások és 1 cm-re már kinyílt a méhszáj is.
Nagyon agresszívak voltak a fájások, miután megkaptam a hormont.
Úgy képzelem, természetes úton normalisabb hullámokban érkeztek volna, de ezt sosem fogom megtudni. Ahogy azt sem, milyen úgy vajúdni, hogy nincs az ember lánya tele kábelekkel. Nem tudtam úgy mozogni, ahogy jó lett volna.
Amikor kértem, nem kaptam epidurált, hiszen az orvos a kisműtéteknél van délelőtt.
Kényelmetlen, erőltetett menet volt, volt egy óra, amíg végig úgy éreztem, megdöglöm.
A szülésznőre és az akkor először látott orvosra sem tudok rosszat mondani. Mindent megtettek értem és a gyerekemért is.
Azt sajnálom, hogy nem sikerült megtapasztalni, milyen, amikor csak a baba és én diktáljuk a tempót. Amikor úgy vajúdom, ahogy jólesik. Szeretném, ha csak akkor indítanának, amikor orvosi ok van rá, és ha anya és a baba bírja, adjanak akár plusz két hetet is. Köszönöm, hogy elmondhattam.