Csak a szülés pillanatában értettem meg, mekkora nyomás nehezedik a nőkre a császármetszés irányába
2015. január 5.
Írta: Carla C. Keirns
A szerzőről:
Dr. Carla C. Keirns amerikai orvos, történész és bioetikus, aki jelenleg a Kansas Egyetem Orvosi Központjának (University of Kansas Medical Center) egyetemi docense. Az orvosi etika és a palliatív medicina docense. Az egyetemi kórház palliatív osztályának kezelőorvosa és etikai tanácsadója.
Két napja voltam már a kórházban megindított szüléssel
Nem kelhettem föl az ágyból, nem ehettem, oxitocinos infúzió folyt belém. Az orvosok egyre többet beszéltek elhúzódó vajúdásról, „elakadt” babáról, műtőről. Orvostanhallgatóként sok császármetszésnél asszisztáltam. Nem éreztem úgy, hogy ott tartanék. A telefonomat pörgettem szülész és gyermekorvos barátokat keresve. Másodvéleményre volt szükségem – el akartam kerülni a császármetszést.
Orvosként, oktatóként és egészségpolitikai kutatóként azt hittem, jól kiismertem az amerikai egészségügyi rendszert
De semmi nem készített föl arra, milyen szülni benne.
Várandósként azt éreztem, amit mindenki: felelősséget egy új életért, és azt, hogy bármit megtennék a gyermekem egészségéért. Ugyanakkor attól is tartottam, hogy az a fejlett szülészeti technológia, amelynek elvileg minket kellene védenie, felesleges beavatkozásokhoz vezet.
Nem voltam átlagos eset.
Negyvenévesen lettem először várandós –
Orvosi kifejezéssel „idős először szülő” voltam –, ráadásul terhességi cukorbetegségem volt. A diéta és a mozgás nem bizonyult elégnek, ezért már a várandósságom első harmadában inzulint kaptam és a magas kockázatú terhességekre specializálódott rendelésre jártam. Ezek a szakemberek lenyűgöztek: átgondoltan, nem rutinszerűen ajánlották a kezeléseket és nem féltek kimondani, ha valamiben bizonytalanok voltak.
A vajúdás és a szülés a hormonok bonyolult össztánca, finom egyensúly a hormonok, az izmok és az érzelmek között, amelyet
többnyire maga a baba indít el, amikor készen áll a méhen kívüli életre.
Egy barátom figyelmeztetett, hogy cukorbeteg anyáknál egyes szülészek hajlamosak korán megindítani a szülést a komplikációktól tartva. Amikor erre rákérdeztem az egyik orvosomnál, megnyugtatott: náluk ez nem gyakorlat.
Egészen a 36. heti rutin vizsgálatig nem is került szóba a szülés menete. Dagadt lábbal, hatalmas hassal érkeztem, és egy olyan orvoshoz kerültem, akit addig nem ismertem. Lapozgatta a kartonomat, ráncolta a homlokát, végigmért, majd újra a leleteket nézte. A vércukrom és a vérnyomásom miatt aggódott – láthatóan meglepte, hogy mindkettő rendben volt.
– Remélem, magától indul meg a szülés – mondta. – Mert ha indítjuk, ötven százalék az esélye a császármetszésnek.
Úgy éreztem, már előre eldöntötte azt a műtétet, amit én csak akkor akartam volna, ha valóban szükség van rá. Földúlva jöttem el onnan. Egy héttel később ahhoz a vezető szülészhez kerültem, aki a kilencedik héttől kísérte a várandósságomat. Ő sokkal megnyugtatóbb volt: szerinte amíg a baba és én jól vagyunk, hagyják természetesen alakulni a szülést.
A kórházban
Néhány héttel később, 39 hét és öt naposan – méhösszehúzódások nélkül – a férjem bevitt a kórházba, ahol megindították a szülést. Először prosztaglandint kaptam a méhszáj „érlelésére”, majd szintetikus oxitocint az összehúzódások kiváltására. A hasamra monitorokat erősítettek: az egyik a baba szívhangját, a másik a méhösszehúzódások erősségét figyelte. Az Egyesült Államokban most, 2015-ben ez rutin eljárásnak számít.
Kutatások kimutatták, hogy van különbség a folyamatos elektronikus monitorizálás (folyamatos CTG) és aközött, ha a szülésznő vagy az orvos az ún. “fetoszkóp” nevű egyszerű fa szívhanghallgatóval vagy a “doptone” nevű kézi, ultrahanggal működő szívhanghallgatóval hallgatja időnként a szívhangokat.
Azt találták, hogy a folyamatos ektronikus monitorozás mellett csökkent a csecsemők rohamainak aránya, viszont nem változott a csecsemőhalandóság sem és a szülés kapcsán létrejött agyi károsodások száma sem. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy a folyamatos CTG növeli a császármetszések arányát.
Nálam a baba sokat mozgott, nehéz volt stabil szívhangot mérni. A nővérek pánikszerűen rohantak be: „Jaj, eltűnt a baba!” A nővérem, aki velem volt, ezt rendkívül mulatságosnak találta, és amikor kimentek, rám mutatott: „Tudom, hol van” – a kosárlabdányi hasamra bökve.
Tizenkét órával az indítás után mindössze három centire voltam kitágulva. Elindították az oxitocint, és délelőttre hat centinél jártam – még messze a céltól. Az orvosom javasolta a burokrepesztést, amibe beleegyeztem, bár tudtam: ez elindít egy visszaszámlálást, mert 24 órán túl nő a fertőzés kockázata. Szerencsére hamar nyolc centire jutottam, és az orvos optimista volt.
Négy órával később azonban egy másik orvos és egy rezidens újra megvizsgált: szerintük csak négy-öt centinél jártam. Fölmerült bennem, hogy egyszerűen eltérően ítélik meg a vizsgálat eredményét – hiszen ez egy ujjakkal végzett becslés.
Később az ügyeletes szülész azt mondta: ha pár órán belül nincs előrelépés, „beszélni kell a császármetszésről. Ha egy szülés nem halad, annak bizony oka van”.
Nem sokkal később egy szülész aneszteziológus barátom megjegyezte:
– Az órát nézik. Nem téged.
Ekkor esett le a tantusz: hiába az orvosi tudásom, elveszíthetem az irányítást. Kényükre-kedvükre rendelkeznek itt velem? Hirtelen elbizonytalanodtam és elanyátlanodtam. Fölhívtam három volt évfolyamtársamat. Egy gyermekorvost, egy szülész-nőgyógyászt és egy perinatológiával foglalkozó szakorvost. Az egyik karomban intravénás oxitocin, a másikban magnézium, CTG érzékelők a hasamon, vajúdás közben átbeszéltem velük a helyzetet. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem látszott sürgős klinikai ok a császármetszésre: a szülészeti csapat a babám szívfrekvenciáját „gyönyörűnek” minősítette, és én is jól viseltem a vajúdást. A volt évfolyamtársaim azt tanácsolták, legyek türelmes és hivatkozzak az objektív adatokra. Úgy döntöttem, hogy időt kérek.
Orvosi vita
Ebben a kórházban az a rend, hogy a szülészorvosok, aneszteziológusok, neonatológusok és a szülésznők naponta kétszer együtt áttekintik a szülőszobán folyó történéseket, egyenként átbeszélik az eseteket. Később tudtam meg, hogy az aznapi szakmai megbeszélésen heves vita folyt rólam. Az egyik orvos szerint az oxitocin adagolása csak az utolsó két órában volt megfelelő, szerinte több időre volt szükségem. Mások – akik nem is vizsgáltak meg – azonnali császármetszést javasoltak.
Szerencsém volt
Éjszaka sok sürgős eset miatt nem foglalkoztak velem. Reggel hatkor a fő rezidens azonnal dönteni akart a sorsomról. „Most vagy soha!” – mondta. Huszonegy órája volt megrepesztve a burok. Megvizsgált: több mint kilenc centinél jártam. Majdnem teljes volt a tágulás..
Amikor jeleztem, hogy eljött az idő, még várattak, éppen nem értek rá. Fél órával később már nem tudtam várni. Egy szülésznő volt mellettem. A baba egyre lejjebb szállt. Amikor a szülésznő meglátta a fejecskéjét, akkor szólt az orvosnak. Az orvos rám sem nézett, csak odavágta, hogy ha 2 óra 30-ra nem születik meg, megyünk a műtőbe.
„A fenét” – gondoltam. Hét perccel később a kezében volt a baba.
Ekkor derült ki, mennyire nem voltak fölkészülve arra, hogy szülni fogok
A műszertálca a folyosón volt. Az intenzív neonatológiai csapatnak ott kellett volna lennie az inzulin és a magnézium miatt – de nem hívták őket időben. A fiam lila volt. Nem hallottam sírást. Én pedig súlyosan vérezni kezdtem a hosszú oxitocinos vajúdás után.
Úgy tűnt, hogy tényleg császármetszésre készültek, és a szülőszoba nem volt készen a hüvelyi szülésemre.
Miután mindketten stabilizálódtunk, a férjem kapta meg a babát. Én túlságosan kimerültem ahhoz, hogy biztonságosan a karomban tartsam.
Mit mutatnak az adatok?
Vannak helyzetek, amikor a császármetszés életmentő. De egyetértés van abban, hogy a jelenlegi, az USA-ban körülbelül 32%-os arány túl magas. Az Egészségügyi Világszervezet szerint az ideális 10–15% lenne.
A szülés előrehaladásának kritériumai nagyrészt az 1950-es évekből származnak. Egy 2010-es, 62 415 hüvelyi szüléssel egészséges újszülöttet világrahozó nő szülését vizsgáló tanulmány viszont kimutatta: a méhszáj tágulása átlagosan fele olyan gyors, mint azt 1950-ben hitték. Vagyis a normális szüléseket könnyen „elakadásnak” minősítjük és szükségetelenül beavatkozunk.
Egy 2011-es vizsgálat szerint az első császármetszések leggyakoribb oka az, hogy a szülés „nem halad”. Pedig ha valakinek egyszer császármetszése volt, annak a többi szülése is gyakran császármetszéssel végződik..
A Nemzeti Gyermekegészségügyi és Emberi Fejlődés Intézet, az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Szakmai Kollégiuma és a Perinatális Orvostudományi Társaság (National Institute of Child Health and Human Development, Amercan College of Obstetricians and Gynecologists, Society for Maternal-Fetal Medicine) 2012-es szakértői testülete azt javasolta, hogy az orvosok az oxitocin beadása és a burokrepedés után 24 órát várjanak, mielőtt a szülésindítást „sikertelennek” minősítenék, és az óra csak akkor induljon, amikor a méhnyak érési folyamata befejeződött.
Az én szülészeti kórlapomban az első „sikertelen indukció” említése mindössze hat órával a magzatburok megrepedése után történt. 2014 márciusában az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Szakmai Kollégiuma és a Perinatális Orvostudományi Társaság azt javasolta, hogy a vajúdóknak több időt adjanak.
Mit tehetnénk?
Annak ellenére, hogy 1970 óta sokat beszélünk a császármetszések számának növekedéséről, az csak nőttön nő.
A változás elérésének érdekében szorgalmazzák, hogy az alacsony kockázatú szüléseknél gyakrabban vegyék igénybe bábák segítségét, de ez a megoldás nem oldja meg azoknak a nőknek a problémáját, akik hozzám hasonlóan magas kockázatúnak számítanak.
Tisztában voltam a császármetszés valódi indokaival. Nálam nem volt indokolt. Még így is, hogy orvos vagyok, hogy a volt évfolyamtársaim segítettek a vajúdás közbeni döntésben, még így is hajszálon múlt, hogy megúsztam a császármetszést.
A fiam egészséges. Én jól vagyok. Megtörtént a hüvelyi szülés, amely az adott helyzetben a legbiztonságosabb volt. Ez nekem és a fiamnak rengeteget jelent. De azt hiszem, ennél több is beleférne…