2016-ban szültem a SOTE II. klinikán.
Az ultrahang szerint kevés volt a magzatvíz, és betöltöttem a terminust is, így 40+2 napra szülésindítással kezdtük a napot.
Megvettük a méhszájérlelő zselét, azt felhelyezték.
Később a szülőszobán rákötöttek oxitocinra. Nem volt jól szúrva a kanül, így a karomat nem mozgatva, fekve vajúdtam. Nem volt jó órákon keresztül.
Burokrepesztés után közölte a doki megleppetten, hogy nem is tűnt ilyen soknak a magzatvíz.
Ez volt az első rossz pont.
Kicsit labdázhattam és kaptam meleg zuhanyt délután.
Az jó volt.
Utána újabb adag oxi. Iszonyú görcsök, de a tágulás nem haladt. A méhszájperem megvolt. Kértem fákdalomcsillapítót. No-Spát kaptam az egybeérő folyamatos görcsökre. Semmit nem használt.
Aztán estefelé rábeszéltek az epidurálra. Addigra már kb. bármibe beleegyeztem volna, csak legyen vége.
Megindult a lányom, elakadt. A műszerek kiakadtak, az ő szívverése esett, az én vérnyomásom az egekben – sürgősségi császár.
Végig fájdalmaim voltak.
Mentünk a műtőbe.
A főorvos ordítva jött be az ajtón, hogy „mit kellett eddig várni, mondtam, hogy ilyenkor nem műtünk már, ki volt ez a kretén”. 2. rossz pont.
Addig mondta a magáét, míg rá nem köszöntem, hogy jó estét – akkor meglepődött és befejezte. A vágást éreztem. Jeleztem több érzéstelenítés után újra, így altatásban műtöttek végül.
Az intenzíven elmondták, hogy többszőr kellett intubálni, mert felköhögtem a csövet. Az allergiám miatt tele volt a tüdőm trutyival. Mondtam a dokimnak, kértem többször, hogy adjanak allergia gyógyszert, mert nem vagyok jól a terhesség alatt…
3. rossz pont: szerinte nem tudok jól panaszkodni.
Az anesztes bizonygatta, hogy nem ő szúrt rosszul, nem az ő hibája. A mai napig haragszom rá. Két év múlva is éreztem a tű helyét a hátamban, ha nehezet emeltem vagy front volt.
A mai napig rémálmaim vannak az egészről.
A szülésznő volt az, aki mindenben segített.
Ott volt velem a műszakjának vége után, hogy ne kapjak pánikrohamot a műtőben, mert pánik beteg vagyok. Neki a mai napig hálás vagyok.
A császár után felkelni maga volt a pokol. Második nap a kórházban belázasodtam.
Fürdésre elvitték a gyerkőcöt, én meg elaludtam. Arra keltem reggel, hogy ordít a fülembe a csecsemős nővér, hogy milyen szar anya vagyok, mert nem mentem a gyerekemért.
A szobatársaim szóltak rá, hogy egy, nem vagyok jól, kettő, ne legyen ennyire tapló. Erre elszaladt. Soha többé nem láttam, pedig szívesen megütném a mai napig. Ezután lázasan elmentem a gyerekért, és nem vittem többet a csecsemőosztályra.
Ha csak rágondolok, elfog a pánik és szorongás. Ha most, tíz év után a véletlen nem úgy hozza, soha többé nem vállaltam volna gyereket. A férjem is a mai napig lesápad, ha a szülésemről van szó. Most is fél, nehogy baj érjen a másik gyerkőccel, és őszintén, ahogy közeledik a szülés, egyre jobban rettegek és csak az jár a fejemben, hogy ne tegyenek el láb alól, és ha túl vagyunk rajta, senki ne merjen velem úgy beszélni, mint a fent említett csecsemős nővér.
Engem nagyon megviselt az egész, és tíz év távlatából mondhatom, nem csinált kedvet egy újabb szüléshez, sőt, beárnyékolja a következőt is.
