A kisbabám lombik útján fogant, 4 inszemináció és 1 sikertelen lombik előzte meg. Várandósgondozásra magánúton jártam. A terhesség során részt vettem szülésfelkészítőn, baba-elsősegélynyújtó tanfolyamon és olvasgattam a területi illetékes kórház nem hivatalos Facebook-oldalát, ahol anyukák osztották meg saját élményeiket, valamint információk voltak találhatók arra, mivel készüljünk a kórházi bent tartózkodásra. Ezen kívül pedig természetesen folyamatos téma volt azon barátokkal, rokonokkal, akik már szültek. Csak utólag tudtam értékelni, hogy a legtöbben mennyire nem részleteibe menően beszéltek a szüléseikről.
Olyan szempontból szerencsétlen helyzetben voltam, hogy az ismerősi körben nem volt olyan, akit indítottak volna, így erről a tényezőről konkrétan egészen sokáig, a 40. hétig nem is nagyon hallottam, így nem is számoltam vele.
Utólag ezt is nagyon furcsának értékelem, hogy sem a várandósgondozás, sem a védőnővel való találkozás, sem pedig a szülésfelkészítő alatt még csak említésre sem került.
A Facebook-csoportban többnyire pozitív élményeket olvastam. Nagyon dicsérték a kórházat, így én meg is nyugodtam.
Nem tudom, hogy a hormonok vagy a majd 3 éves próbálkozás, hogy gyermekünk születhessen, okozta azt, hogy amikor sikerült, én voltam a világ legboldogabb embere, és hogy a negatív információkat valahogy kizártam, bár ezek is leginkább a gyermekemet érintő gondolatok voltak, hogy vele bármi történhetne.
Úgy éreztem, hosszú, megterhelő időszak után végre megélem, hogy boldog vagyok.
Nem tudom azt mondani, hogy nem néztem utána dolgoknak, de természetesen utólag úgy értékeltem, hogy teljesen tudattalanul mentem bele a szülésbe. Mivel elég erős a testtudatom és ilyen téren mindig is bíztam magamban, a szülést pedig egy teljesen természetes folyamatnak tartottam, ezért úgy voltam vele, hogy tudni, érezni fogom, mit kell tenni. Amennyiben pedig az élet úgy hozza, nem riadtam meg a császármetszéstől sem. Tényleg a gyermekem egészsége volt az elsődleges szempontom, valamint az olvasottak alapján bíztam az orvosokban is, hogy mindkettőnknek majd a legjobbat akarják.
A terhességem tulajdonképpen pár apróságtól eltekintve panaszmentesen zajlott egészen a 35. hétig, amikor is becsípődött valami a bal oldalamon, és pár nap alatt tulajdonképpen járásképtelenné váltam. Akkor megvizsgált egy ortopéd orvos, aki az MR-t ilyen előrehaladott állapotban már nem javasolta, annyit írt fel: „császármetszés megfontolandó”. Ennek akkor én nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. 3 hét alatt manuálterapeuta segítségével sikerült magam olyan állapotba hozni, hogy ha nehézkesen, de sétálni már tudtam.
A várandósgondozás alkalmával azonban a nőgyógyászom aggodalmat mutatott.
Írt egy beutalót a kórház reumatológiai osztályára, ahova viszonylag hamar kaptam is időpontot, igaz, akkor már majdnem a 38. hétben jártam. A reumatológus sem tudott többet megállapítani MR nélkül, így ugyanazt írta fel: „császármetszés megfontolandó”, valamint hogy menjek el az adott kórház szülészeti osztályára és kérjek időpontot egy konzultációra, hogy átbeszélhessük a szülésem részleteit, mivel egy kitolási szak akár rosszabbíthat is a panaszaimon.
Én akkor elmentem, de az ügyeletes orvos csak annyit mondott, hogy ez nem indikáció, menjek haza és majd találkozunk, ha itt az idő. Szülés után el szokott múlni.
Én akkor már eléggé terhesnek éreztem ezt, hogy egyik orvos sem szeretne állást foglalni, és úgy éreztem, mintha a döntést rám akarnák hárítani, hogy akkor menjek vissza a reumatológushoz és könyörögjek neki, hogy írja rá, hogy császár javasolt. Mivel magam is természetes szülés párti voltam, nem feszegettem ezt a témát tovább, de belül sajnos motoszkált bennem, mi lesz, ha megint járásképtelen leszek, ráadásul az újszülött kisbabám mellett.
A kislányom a 40. hétig sem született meg, így aznap akkor és először hallottam arról, hogy amennyiben a 41. hétig sem indulna be a szülés, jelentkezzek az adott napon indításra. De ezt így körülbelül odavágta nekem az orvos egy kávé mellől, és én kérdeztem, hogy ez mit jelent. Kapok méhszájérlelőt meg oxitocint.
Először is, eszembe sem jutott, hogy a baba nem fog megszületni a következő 1 hétben, biztos voltam benne, hogy beindul. Ugyanakkor elkezdtem olvasgatni már akkor így fókuszáltan a fórumon az indításról.
Fele-fele arányban voltak azok, akik azt írták, minden rendben volt, a többiek pedig horror sztorikat meséltek, amikkel az utolsó héten, bevallom, egyszerűen nem voltam hajlandó foglalkozni.
Nem, ilyen velem nem történhet. Járni alig tudtam, nyilván már a kiírt időpont után az ember lányának van minden más baja, és persze izgul az első szülése miatt, na meg hogy akkor mi lesz így utána.
Nem született meg a kislányom a 41. hétig.
Én akkor már nagy letargiában voltam, mert nagyon szerettem volna, ha ő dönti el, hogy mikor születik meg. Meg is fontoltam, hogy beszélek előző nap az orvossal és megkérem, hogy adjanak még pár napot. Ezt teljesen átírta, hogy az ultrahangvizsgálatot készítő hölgy közölte, hogy lehet, már aznap be kéne feküdni, mert kevés a magzatvíz, de felmegy, megkérdezi az orvost.
Ott ültem a férjemmel, én majdnem elsírtam magam, hogy akkor most veszélyben van a baba vagy mi történik. Vártunk, majd fél óra után, amikor a hölgy még mindig nem jött vissza, egy másik orvos ránézett a CTG-re, közölte, a gyerek rendben van, és hazamehetünk. Holnap, ha nem indul be, jöjjek a felírt időpontra. Ezek után azonban eszem ágában nem volt megtagadni az indítást, hogy „kevés a magzatvíz”, és a hölgy ekkora riadalmat keltett bennünk.
Másnap már sírva feküdtem a kádban, tényleg már mindennel próbálkoztam, hogy beinduljon a szülés, de nem így történt. Utólag sokszor kérdezgetem magam, ha így is történt volna, vajon másképp lett volna, vagy a kórház másképp járt volna-e el. A védőnő mesélte, hogy egy másik anyukának szépen beindult otthon magától, bementek, és se szó se beszéd felkötötték rá az oxitocint.
Másnap jelentkeztünk indításra. Megvizsgáltak, méhszáj zárva. Az, hogy sántítottam, hogy volt egy reumatológiai leletem, senkit nem érdekelt. Az orvos elvonult a méhszájvizsgálat után, semmit nem kérdezett, van-e valami kérdésem, kétségem.
A CTG alatt a kezembe nyomtak pár papírt, hogy akkor ezeket olvassam el, írjam alá. Természetesen már a világomról nem tudtam, úgy izgultam, férjemnek kint kellett ráadásul várakoznia. Aláírtam.
Bekísértek a szobába, elmondták, hogy akkor 22 órakor méhszájérlelőt fogok kapni, apuka hazamehet, mert másnap délutánig ebből – idézek – „nem szokott gyerek lenni”. Én úgy voltam vele, hogy apukára akkor nagyobb szükség lesz másnap, valamint otthon volt a kiskutyánk, róla is gondoskodni kellett. Mondtam, nyugodtan menjen haza.
22 órakor megkaptam a méhszájérlelőt és kérdezgettem a nővéreket, hogy ez mi, mit csinál, mire számíthatok. Emlékszem, hogy akkor még magam kezdtem el az interneten utánaolvasni az adott gyógyszernek. Kis szúrkálásokat éreztem, de még szundítottam is ez idő alatt.
Bejöttek 1:30-kor, hogy felkössenek CTG-re még a második adag Angusta előtt, de ahogy felültem, elfolyt a nyákdugó. Azt mondta a vezető ápoló, hogy ez nagyon jó, valószínűleg beindult magától, mert egy adag tablettától nem szokott. Kiment, majd visszajött és mondta, a második adagot így nem adják be. Nagyon örültem. Lassan érkeztek is 5 perces, teljesen kibírható fájások. Nem izgultam, énekeltem magamban az előre kiválasztott dalomat, amikor érkeztek a fájások, teljesen kibírható volt, alig vártam, hogy a kislányommal ezt együtt véghez vigyük és végre láthassam a kis pofiját, a karomban tarthassam. A méhszájam azonban a vizsgálat alapján továbbra is zárt volt.
Egészen jól elvoltam ezekkel az 5 perces fájásokkal, még így is el-elszundítottam olyan félálomban néha, amikor is reggel 6-kor bejött a nővér és se szó, se beszéd, egyszer csak elkezdte bekötni az infúziót. Én kérdeztem, mit csinál, és mondta: oxitocin. Kérdeztem, miért van erre szükség, hiszen beindult magától. Annyit mondott csak, egy kis gyorsító. Hozzátenném, egészen a beérkezésemtől idáig egy orvos sem szólt hozzám, nem jött be hozzám, nem kérdezett semmit.
Amint bekötötték az oxitocint, perceken belül úgy éreztem, mintha a testemben egy atombomba robbant volna.
Az elviselhető 5 perces fájások hirtelen sűrűsödtek, 1–2–3 percesekké váltak, valamint olyan fájdalommal jöttek, hogy 40 perc után úgy éreztem, belehalok. Teljesen elveszítettem a testem felett a kontrollt, amit úgy éreztem, hogy előtte tökéletesen megvolt. Mivel senki nem volt bent mellettem a szobában, én magam hívtam fel a férjemet, hogy azonnal jöjjön be, mert nem bírok ott egyedül vajúdni.
Egy betanuló szülésznő jött be hozzám néha, ő adott tippeket, hogyan lélegezzek. Végig féloldalasan vajúdtam a CTG miatt.
7 órakor bemutatták a műszakváltást, semmire sem emlékszem belőle, majd fél 8 körül bejött a szülésznő, elkezdte megvizsgálni a méhszájamat. Annyira fájt, hogy üvöltöttem a fájdalomtól, mire azt mondta, hogy maradjak csendben. Ezen kívül nekem semmit nem mondott, hozzám nem szólt. A függönyt elhúzva bejött egy férfi orvos. Nem lépett közelebb, csak onnan a függöny árnyékából kérdezte, hogy mi a helyzet, mire a szülésznő válaszolt, hogy „1 ujjnyi”. Majd a férfi orvos: „Akkor mit ordít?” Csak arra emlékszem, hogy innentől kezdve szégyelltem magam, próbáltam halkabban vajúdni. Úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, hogy még ezt sem bírom ki. Továbbra is 1-2-3 perces fájások, nekem 10-ből 10-es fájdalomérzettel.
A férjem 8:15 körül ért be. A betanuló szülésznő biztatott, hogy 3 ujjnyiig bírjam ki, odáig nehéz. 9 körül jeleztem, hogy valami nem jó, megváltozott, feszít a szeméremdombom, lehet, pisilnem kell. Azt mondta, menjünk akkor ki, pisiljek. Már alig tudtam kisétálni, olyan sűrűn jöttek a fájások és olyan intenzitással. A vécére már rá sem tudtam ülni, de kint voltunk 15 percet, férjem kint várakozott, én egyedül a mosdóban. Visszamentünk. Bejött a szülésznő, rám nézett és azt mondta: „Szülünk.”.
Mindketten sokkot kaptunk a férjemmel, hiszen erre nem számítottunk, a legutolsó méhszájellenőrzés alatt még 1 ujjnyi volt. Mivel mi megbeszéltük a férjemmel, hogy nem lesz bent a szülés alatt, ő elment. Semmit nem mondtak, én kérdezgettem a szülésznőt és a segítőt, hogy mit kell csinálnom, mondják el, mert nem szültem még.
Annyit mondtak, csukjam be a szemem és nyomjak, amikor jön a fájás. Nem éreztem tolófájást, nem éreztem semmit, ami különbözne a korábbi fájásoktól, így nyomtam, amikor csak jöttek. Semmit nem éreztem tulajdonképpen abból, hol tart a kisbabám, milyen fázisban lehetünk. Csak nyomtam erősen, amikor jöttek a fájások.
Gátmetszés is történt, de nem emlékszem, hogy megkérdeztek volna, csak jelezték, hogy csinálják. Én úgy emlékszem, viszonylag hamar megszületett a kislányom, olyan fél óra lehetett maximum, de nem tudom megítélni pontosan. A mellkasomra tették, férjem is bejött.
Pár perccel később megjelent egy doktornő, hogy – idézek – „rendbe tegyen”. A beérkezésünktől egészen idáig egy orvos sem nézett rám az egész vajúdási, majd kitolási szak alatt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon kellemetlen volt, hogy matattak lent, remegett mindenem, és sajnos nem tudtam a kislányomra koncentrálni, csak azt láttam, hogy nagyon éhes, nagyon szeretne már szopizni, de nem jött be még a tanácsadó, mert sokáig vártak.
Kérdezgettem a doktornőt, mi történt, mert gyanúsan csend volt a szobában. Szó szerint ezt válaszolta: „Vagy dolgozom, vagy beszélek.” A végén annyit mondott, hogy a méhszájam 2 helyen is szakadt, azt kellett összevarrni, vérzés is sok volt.
Délutánig kétszer próbálkoztam lábra állni, mindkétszer sikertelenül, mert összeestem. Ami nekem a szülés után rögtön feltűnt, hogy nem tudtam tartani a szellentésemet. Ezzel kapcsolatosan félszegen kérdezgettem a szobatársaimat, valamint jeleztem egy nővérnek is. Azt mondták, hogy ez normális szülés után.
Én már aznap úgy számoltam be a barátnőimnek, rokonaimnak, hogy számomra a szülés traumatikus volt, hogy ugyan még sosem szültem, de nekem teljesen abnormálisnak tűnt, és hogy nem tudom, valaha ezen szeretnék-e újra keresztülmenni, pedig tervezünk kistestvért.
A következő napokban a kórházi tartózkodásom alatt is leginkább az vitte el a fókuszt, hogy romlottak a tünetek az idegbecsípődéssel kapcsolatban, a kocsira támaszkodva tudtam csak tologatni a kislányomat, erős fájdalmaim voltak és a mozgás is nehézkes volt. Emiatt már a kórházban, majd később otthon is fájdalomcsillapítók szedésére voltam kényszerülve, úgyhogy közben szenvedtünk a szoptatással is, mert a kórházban nem vágták fel a kislányom nyelvfékjét, pedig ráírták a papírra, hogy le van tapadva. Emiatt már az első héten el kellett mennünk gyermekorvoshoz is beutalóért, valamint később gyermeksebészetre.
A következő hetek is fájdalomban teltek, de az örömömet semmi nem tudta elvenni a kislányom érkezése miatt, a hátam pedig lassan, de javult a manuálterapeutával folytatott konzultációk és a kezelések következtében. A szülés utáni ötödik héten azonban, amikor elindultam a kislányommal otthonról nagyobb sétákra, valami diszkomfort érzetem lett, valamint a szülés utáni tünetek sem javultak olyan mértékben, ahogy arra számítottam. Gondoltam, elérkezett az idő arra is, hogy megnézzem odalent a gátmetszés helyét. Ekkor megpillantottam, hogy a hüvelynyílásom helyén egy dió nagyságú kidomborodás van.
Teljesen elöntött a pánik és tudtam, hogy valami nincs rendben.
Elkezdtem kétségbeesetten kutakodni az interneten, a Facebook-csoportokban. A tünetek alapján viszonylag hamar magam is arra a következtetésre jutottam, hogy hólyagsérv lesz, de sokan írták, hogy ez a szülés utáni 1 évben még sokat javulhat, valakinek vissza is húzódik, valamint még reménykedtem valamilyen bátorító szóban a 6 hetes kontrollon a magán nőgyógyászomtól. Elmeséltem neki, hogy a szellentésemet továbbra is nagyon nehezen tudom tartani, hogy kidomborodik a hüvelynyílásom, és el is sírtam magam a rendelésen. Ő pedig szinte semmilyen empátiát nem mutatott, annyit mondott, hogy a hozzá járó szült nők kb. 5%-a számol be hasonló panaszokról, de ez csak egy előttem álló nehézség, amivel meg kell birkózni. Köszi!
Ekkor már időpontjaim voltak urogynekológusnál , valamint proktológusnál is. Az urogynekológus II. fokú hólyagsérvet, valamint I. fokú méhsüllyedést állapított meg. A proktológus pedig 2 hét múlva végbélsérvet, harmadfokú gátsérülést, valamint a bal puborektális izom szakadását. Műtétet javasolt, amennyiben 2 hónap múlva konzervatív terápia mellett sem javulnak a tüneteim. Csináltam mindent, mint a kisangyal, hordtam a kockát, hozzátenném, rém kényelmetlen volt, állandó vizelési ingerem volt miatta, folyamatosan összevissza csúszkált. Használtam az elektrostimulációt minden este, csináltam a gyógytornát. Nemcsak hogy nem javultak a tünetek, hanem rosszabbodtak 2 hónap alatt. Ilyen tünetekkel nehéz súlyok emelését sem javasolják, természetesen kivitelezhetetlen egy akkor már 8 kg-os gyermek mellett.
Az egész első félévre rányomta a bélyegét ez az egész. Szerencsére a kislányomhoz való viszonyomra nem hatott, de a lelkemre, a testi komfortérzetemre, a mindennapjainkra, a szexuális életünkre (ami hónapokig nem volt) igen.
A szülésem után a 3. hónapban vettem a bátorságot, hogy panaszlevelet írjak a kórháznak, feltéve rengeteg kérdést.
Tulajdonképpen miért volt szükség az indításra, miért kaptam oxitocint, ha beindult magától a vajúdás, miért nem jött be orvos hozzám egyszer sem, nehezményeztem a szülésznő viselkedését, hogy egy vajúdót elhallgattatott, miért csináltak gátmetszést, miért nem volt bent orvos a kitolási szakban, hogy miért nem dokumentálták, hogy a baba arccal előre született, miért nem vették észre a harmadfokú gátsérülést.
Ezzel egyidőben kikértem a dokumentumaimat a kórháztól.
A kórház teljesen elbagatellizálta a panaszaimat.
Az indításra azért volt szükség, mert lombik újtán fogant, valamint mert kevés volt a magzatvíz.
(Igaz, ezt már a 40. héten megmondták, hogy amennyiben nem indul be, akkor indítás, és akkor még sehol nem volt a kevés magzatvíz, hozzátenném, a vizsgálatról semmilyen dokumentáció nem lett feltöltve az EESZT-be.) Tagadta, hogy ne látott volna orvos a vajúdás alatt, nem részletezte, miért, de az oxitocinra azért volt szükség, mert nem tágultam megfelelő ütemben (tehát hogy hajnali 3-tól, amikor elkezdődtek a fájások, egészen reggel 6-ig, úgy, hogy méhszájvizsgálat nem is történt). A baba nem születhetett arccal előre, mert koponyavégű fekvésben született, ahogy dokumentálták. Igen-igen! Ezt így írták le :D, mintha az arccal előre nem koponyavégű fekvés lenne. A sérüléseimre pedig annyit írtak, hogy a „hüvely regenerációja akár 6 hónapot is igénybe vehet”. Semmilyen reakció a harmadfokú gátrepedésre. A szülésznő viselkedéséért elnézést kértek. Mindeközben hivatkoztak pár idézetet Papp Zoltán Szülészet-nőgyógyászat könyvéből, mindenféle kontextus nélkül.
Például, hogy a szintetikus oxitocin által idézett fájások semmiben nem különböznek a természetes oxitocin által kiváltott fájásoktól :D.
Igaz, hogy bemásoltam az oxitocin teljes betegtájékoztatóját, és a könyvben is később részletezik, hogy amennyiben nem megfelelő a dózis vagy a szülő nő érzékeny rá, akkor ez már nem igaz. Merthogy megvettem a könyvet és elolvastam az egész szülésre vonatkozó fejezetet. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyi mulasztás történt, és hogy ahhoz képest, hogy indítottak, szintetikus szereket kaptam, mennyire tojtak nagyívből a fejemre.
A dokumentumaim kikérése után pedig, ahogy jól is emlékeztem, kiderült, hogy semmilyen, a hüvelyi szüléssel kapcsolatos beleegyező nyilatkozatot nem írtam alá, mert nincs ilyen az adott kórházban, amiben le lenne írva bármilyen információ az indításról, az alkalmazott gyógyszerekről, a hüvelyi szülés közben előforduló lehetséges sérülésekről, gátmetszésről, bármiről. Mint ahogy így az az információ sem volt a birtokomban, hogy bármilyen beavatkozást MEGTAGADHATOK! De még az indítással kapcsolatban sem közölte velem senki, hogy jogom van megtagadni. A dokumentáció több helyen sem felelt meg a valóságnak, valamint erősen hiányos volt. Vittem tovább az ügyet az NNGYK (Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ) felé, aminek a lefolyását és eredményét le sem írom, annyira szánalmas, és hosszú is lenne, mindenesetre legalább ezt ők is elismerték, ha a szakmai mulasztást természetesen nem is.
Később a kórház fórumából kiderült, amit én még a szülés előtt buzgón olvasgattam, és meg is nyugodtam, hogy milyen hiper-szuper tapasztalatok vannak, hogy erősen cenzúrázva vannak a posztok, és maximum néhány posztban a hozzászólásoknál lehet olvasni negatív véleményeket, minden mást nem engednek ki vagy törölnek. Mondván sérti a személyiségi jogukat. Nekik.
6 hónappal a szülés után magánkórházban (mert hogy záróizomplasztikát államilag nem csinálnak), gátplasztikán, záróizomplasztikán, hólyag- és végbélsérv műtéten estem át, mert a záróizom későbbi regenerálódása érdekében ez a legideálisabb időpont. A hólyagsérv és a végbélsérv akár várhatott is volna, de a záróizom sajnos nem. Mindezt az akkor szoptatott, 6 hónapos babám mellett. Tehát 2 éjszaka kórházi bent alvás, epidurális érzéstelenítés, antibiotikum.
A műtét után 6 hétig ülni, emelni nem szabad. Konkrét életmódbeli váltás is kell; nem javasolt a futás, biciklizés, ugráló sportok. Az emelés a sérvek kiújulása miatt 10 kg fölött nem javasolt. (Köszi megint, 12 kg a kislányom, és ennél már csak nehezebb lesz.) Valamint a jövőben gyermekvállalás esetén a műtéti eredmény megtartása érdekében császármetszés javasolt.
Igen, tudom, hogy harmadfokú gátsérülés a leggondosabb szülésvezetés esetén is előfordulhat. Valószínű, ha így lett volna, lelkileg is könnyebben viselném. Viszont ez minden volt, csak gondos „szülésvezetés” nem.
Természetesen tudom, hogy a kórházakban 10 nőből 9 hasonló ellátást kap.
Azt is látom, hogy más is sérül. Lelkileg és/vagy testileg. Az ilyen típusú sérülések kialakulásában pedig nagy szerepe van ezeknek a szintetikus szereknek, a könyöklésnek, a háton fekvő kitolási póznak, gátmetszésnek stb….
Hibáztatom-e magam utólag? Néha igen, néha nem. Mint első szülő nő, az akkori körülmények között, az akkori információkkal úgy érzem, hogy mindent megtettem. Ismerősi körben nem volt, akit indítottak volna, pedig azóta ezt is tudom, hogy gyakori. Szóba sem került sem a várandós gondozáson, sem a szülésfelkészítőn, nem hogy ez mit takar, még maga a szó sem, a téma sem. Olvasgattam a „Honvéd Kórházban szültem, szülök” Facebook-csoportot. A magán nőgyógyászom a 34. héttől riogatott, hogy a baba korábban fog születni, így eszünkbe sem jutott, hogy egyáltalán eljutunk a 40. hétig. Amikor pedig eljutottunk és kiejtették: indítás, éppen azzal voltam elfoglalva, hogy vajon ha természetes úton születik, amit én sem szerettem volna megvonni a kislányomtól, akkor fel tudok-e majd állni, kelni.
Utólag azt mondom, akár programozott császárral is szülhettem volna, hiszen a gyermekem sem azt nem dönthette el, hogy mikor szeretne születni, valamint nem tudom máshogy fogalmazni, de az oxitocinnal úgy éltem meg, hogy szinte kirobbantották a testemből. Azt gondolom, ha hagynak a saját tempómban vajúdni, ha nem kapok oxitocint, akkor sokkal szerencsésebb kimenetele is lehetett volna a szülésemnek. Talán befordul normál fejtartásba, talán én is érzem a tolófájásokat, ura lehettem volna a testemnek. Ha pedig mégsem tágulok megfelelő ütemben, akkor még mindig tudtak volna olyan döntést hozni, amivel egy ilyen sérülést lehet, el lehetett volna kerülni.
Ez az én történetem.
Még nem adtam fel a polgári peres eljárást, jelenleg ügyvéddel konzultálok.
Köszönöm , hogy elolvasták.