[Adrienn]
Szia, Verus! Nagyon örülök, hogy létrejött ez a beszélgetés a szülésindítás témában. Bár sokan ismernek téged, kérlek, mondj pár szót magadról, a szakmai hátteredről! Jól tudom, hogy egészségügyi újságíróként dolgoztál korábban?
[Verus]
Igen, egészségügyi szakújságíró voltam. Életmód, egészség témában dolgoztam éveken át online és offline szerkesztő-újságíróként, és social média managerként is, csak ezt ma már nem nagyon híresztelem. Meg rengeteg gyógyszergyárnak is dolgoztam magazinokban… és nem véletlenül hagytam ott.
[Adrienn]
Mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy ez neked már nem fér bele?
[Verus]
Az, hogy megrendelésre olyat írjak, amit a megrendelő szeretne hallani. Például inkontinenciánál: csak betétről lehetett írni, de arról, hogy a gátizomtorna mennyire jól működik, arról egy szót sem.
[Adrienn]
Tehát konkrétan volt, hogy témát letiltottak, mert nem illett az üzleti érdekhez?
[Verus]
Persze. És nekem ettől lett ilyen csilingelés a fejemben, hogy ha egyszer saját projektet csinálok, akkor én egy darab hirdetést nem engedek be, és nem fogok senkinek a szájíze szerint dolgozni. És ehhez nyolc éve tartom magam: nulla darab hirdetés, elegem volt a befeszülésből.
[Adrienn]
Ezt a „nulla hirdetés” hozzáállást a Császárvonalnál is tartod, ugye? Ott is jönnek megkeresések?
[Verus]
Igen. És amúgy a szülészet is hasonló rendszerlogika: megmondaná, miről „kell” beszélni — csak én sajnos nem azt csinálom.
Személyes történet – indítás, burokrepesztés, pánik
[Adrienn]
Kanyarodjunk rá a szülésindítás témájára. Neked személyesen milyen tapasztalatod van ezzel? És majd arra is kitérnék, hogy a Császárvonalon keresztül a munkád hogyan kapcsolódik a szülésindításhoz.
[Verus]
Nekem három császárom volt, mindegyik természetes szülésnek indult — vagy legalábbis arra készültem. Mindegyik magától indult: nem magzatvízfolyással, hanem szép, szabályossá váló fájásokkal. Indításban annyiban volt részem, hogy a harmadiknál burokrepesztést végeztek. Előzetes beleegyezésem után, de akkor már nagyon régóta bent voltam a kórházban, és ez volt az „utolsó lehetőség”, mert a méhszáj-státuszom nem nagyon akart változni.
[Adrienn]
Neked ez mit hozott be testérzetben? Mi változott utána?
[Verus]
Pokoli fájdalmakat. És utána mondták, hogy „na, akkor még jöhet az oxitocin”, és én arra azt mondtam, hogy én ezt köszönöm szépen nem. Ott bekapcsolt bennem egy pánik, hogy valami nincs rendben — és egyébként tényleg nem volt. A kisfiam konkrétan vissza is fordult, tehát amikor már minden tök jó volt, vízben vajúdtam, fejre álltunk, haladtunk… egyszer csak olyan erős fájdalom jött, és ő visszahúzódott a bordám alá.
[Adrienn]
Te ott mit éreztél: hogy most egy ponton túl „nincs értelme tovább menni”?
[Verus]
Igen. Mondták, hogy még oxitocint tudnak kötni, de már nem sok értelme van, és a műtétnél derült ki, hogy nagyon kevés ép szövetsor volt a hegvonalomban. Tehát nem tudott úgy funkcionálni a méhem, nem volt produktív a vajúdás, mert előtte kétszer felvágták, s már nem olyan volt, mint egy csodásan funkcionáló, érintetlen anyaméh. Nincs mit szépíteni.
[Adrienn]
Fontos, amit mondasz: hogy ettől még nem vészhelyzet volt, nem rohanás, hanem egy időben meghozott döntés — csak az élményed volt nagyon rossz.
[Verus]
Pontosan. Nem kellett izgulni, időben mentünk a műtőbe, nem volt gond, elmentünk a falig. De nekem akkor is pokoli volt. És közben ott volt az is, hogy én tudtam szakmailag, hogy másfél centis méhszájnál nem indokolt… még a repesztés sem. És ezt nehéz lekapcsolni. Hajnalban ott szakmáztam a szülésznőmmel meg az orvosommal, hogy indokolt-e… hát ez sem egészséges egy vajúdásnál.
A lélektani indítás
[Adrienn]
Mit látsz: a szülésindítás nem csak testileg, hanem lélektanilag is elindít valamit. Mit indít el?
[Verus]
Azt, hogy „magamtól ez nem megy.” Hogy „az én testem nem oké.” Hogy „még erre sem vagyok képes.” És ez kumulálódik. Pláne ha nehezített fogantatás volt, vagy eleve tele van a kismama szorongással. És onnantól sokszor beindul egy kaszkád: még több beavatkozás, még több kiszolgáltatottság, és már olyan távol vagyunk az élettani szüléstől, mint Makó Jeruzsálemtől.
[Adrienn]
A „félelemvezérelt állapot” szerinted az egyik legnagyobb gond?
[Verus]
Igen. Mert félelemből nem lehet szülni. És látom az anyáknál, hogy a sok matatás, belső vizsgálat, felkapcsolt villany, jön a kórházi villanyszerelő, a takarítónő… és csodálkozunk, hogy nem tud ellazulni? Már egyetlen ilyen elem is elég lenne, hogy beleszóljon az élettani folyamatokba.
[Adrienn]
A feldolgozás hiánya is ide kapcsolódik: hogy nincs „átkeretezve”, nincs elmagyarázva, nincs a helyére rakva.
[Verus]
Igen. És ezt online baromi nehéz jól csinálni. Én hiába borítom az infókat cikkekben, posztokban, van, akinél átmegy, van, akinél nem. Van, aki nem lát túl az önigazolás falán.
Indítás után: „a következő legyen programcsászár”
[Adrienn]
És ebből jön az, hogy sokan az indítás után azt mondják: „köszönöm, a következő legyen programcsászár”?
[Verus]
Nagyon sokan. Nem tudok arányt mondani, de én úgy becsülném, hogy elképesztően magas azoknál, akik indításból császárosok lettek. 10-ből 9 azt mondja: „soha többé.” És érthető, ki akarna kontrollálhatatlan, éktelen fájdalmat még egyszer?
[Adrienn]
A Császárvonal tapasztalatai alapján te ezt mennyire látod tipikus mintának?
[Verus]
Nagyon. Nálunk általában két csoport van nagyon mélyen: az otthonszülésből császár (pl. elhúzódás miatt), meg az indításból császár. Az indításból császárnál meg azt élik meg, hogy „nem működik a testem”: nem tágul a méhszáj, keskeny a csípő, „nem elég az oxitocinom”… és ezt elraktározzák ok-okozatként. Innen borítékolt a következő programcsászár, mert egyet tud az anya: „ezt még egyszer nem!”
Partner, kontroll, hamis kapaszkodók
[Adrienn]
Itt jön be az is, hogy a partner/apa mit tud hozzátenni vagy elvenni ebből a helyzetből?
[Verus]
Igen, ez egy párkapcsolati dinamika is. Sokszor azt hiszi az anya, hogy magára maradt, mert a partner ott lehetett volna, de ő is meghunyászkodik: „jó kisfiúvá válik”. És aztán jön utólag a feszültség: miért nem álltál ki értem, miért nem kérdezted meg, miért nem mondtad, hogy ne.
[Adrienn]
Te hogyan kapcsolod ezt össze a kontroll kérdésével? Hogy van, akinek az indítás elsőre könnyebbségnek tűnik, mert legalább kapaszkodó: időpont, terv, „történik valami”.
[Verus]
Abszolút látom. Főleg középosztálybeli, értelmiségi anyáknál, akik a mindennapokban mindent kézben tartanak, felelős munkát végeznek, projektben gondolkodnak. A szülés meg nem olyan, mint egy hétfői meeting. És az indítás adhat egy hamis kontrollt: „csütörtökön befekszem, történik valami, pipa.” Csak közben ez megint nagyon messze van attól a szülésképtől, amit szeretnénk átadni.
Sürgős-e valójában?
[Adrienn]
Amikor szülésindításról vagy császár kiírásáról beszélünk: szerinted mi az első kérdés, ami szinte sosem hangzik el, pedig kéne?
[Verus]
Az, hogy ez mennyire sürgős. Hogy ez tényleg sürgős döntés, vagy lenne idő ezt átbeszélni? Mert a sürgetettség érzése általában sokkal erősebb, mint a valódi sürgősség, amit kommunikálnak. És én azt érzem, hogy gyakran inkább gyors rábólintásokat várnak, ami névleges döntés, nem valódi.
[Adrienn]
Honnan tudhatja egy anya, hogy ez tényleg vészhelyzet?
[Verus]
Én ezt szoktam mondani: higgye el, ha életveszély van, akkor nem fogják kérdezni. És ezen nagyon le szoktak döbbenni. Meg az is beszédes, ha csend áll be, amikor kérdezősködik az anya. Mert ha nem tudnak érdemben reagálni, akkor sokszor sajnos inkább valamilyen félelmet keltő kártya kerül elő.
„Bekötünk egy oxitocint” – névleges döntés
[Adrienn]
Tudnál mondani példát arra, hogy ez a „névleges döntés” hogyan néz ki a gyakorlatban?
[Verus]
Például az, hogy „bekötünk egy branült”, ha kell, legyen. Ebben sokszor semmi információn alapuló döntés nincs. Inkább egy manipulációs helyzet: gyorsan menjünk tovább, legyen egy igen. És hát… igen, ha már bekötöttük, akkor „persze” majd adunk is valamit.
[Adrienn]
Mit hiányolsz ehhez képest?
[Verus]
Valódi információt. Például hogy mik az esélyek, mik a kockázatok — az adott nőre szabva. Hogy terhességi cukorbetegségnél, 41+5-nél nekem mi a kockázatom, miért kell ezt vállalnom, mi a realitás? Nyugodtan nézzünk utána együtt — ha nincs fejből szám, miért lenne — csak ritkán hallom, hogy ez tényleg megtörténik.
Miért siet a rendszer?
[Adrienn]
Mit gondolsz, miért alakul ki ez a sürgetés? Mi van a „másik oldalon”?
[Verus]
Szerintem a rendszer elméleti kockázatait akarják csökkenteni, miközben az egész valós beavatkozássá válik. Elméletekről beszélünk, aminek nagyon is valós, akár komolyabb következményei vannak. És a rendszer defenzív. Fél. Vagy nincs tapasztalata az élettani szüléssel, nincs rutinja teljesen élettani helyzetekben, és ezt átnyomja az anyára. Mintha el akarnánk venni tőle, hogy ő tud szülni.
[Adrienn]
Ide kapcsolódik az is, hogy sokszor a terminus is lehet rosszul számolva, vagy tudja a kismama, hogy máskor fogant. A megérzések nem kapnak teret?
[Verus]
Pontosan. Lehet, hogy követi a ciklusát, később fogant, el van számolva a terminus, de senki nem hisz neki. A megérzések ki vannak zárva, a testbe vetett bizalom a núktől el van idegenítve.
Hosszú táv: bizalomvesztés és kihelyezett kontroll
[Adrienn]
Mi a hosszú távú következmény, amit a szakma szerinted alulmér?
[Verus]
A bizalomvesztés mindenben. A kihelyezett felelősség. Hogy az anya onnantól mindent kívülről akar kontrollálni, és állandóan magában keresi a hibát. És ez nem csak az ott megélt fájdalom, hanem utána: egy család életére, párkapcsolatra hat.
Sokan úgy jönnek ki, hogy volt egy halálfélelmük, mert senki nem mondott egy büdös szót se, hogy mi történik valójában. Hogy elmentünk a falig, és most már császár jön. És ez a „nem értettem, mi zajlik” élmény nagyon mélyre megy.
Regeneráció: visszakapcsolódni a testhez
[Adrienn]
A regenerációban te mit látsz: mi az, ami vissza tudja építeni ezt a bizalmat?
[Verus]
Az, hogy újra kapcsolódik a testéhez. Nem az, hogy „valaki szereljen meg”, meg „adjatok tapaszt”, hanem hogy megérinti a heget, megérzi, mi van ott, és elkezd hinni abban, hogy az erő benne szunnyad. Maximum egy terapeuta kell, aki irányba rak, de nem kívül van a megoldás.
És azt is látjuk, hogy a szakembernek is észre kell vennie, ha egy anya függővé válik. Mert megint kívülre kerül a kontroll.
Rendszer-trauma és önigazolás
[Adrienn]
Nagyon erősen mondod azt is, hogy amíg a rendszerben dolgozók nincsenek rendben, addig újratermelődik a trauma.
[Verus]
Igen. Mert ha nincs belátásuk, hogy mit okoznak, akkor újra és újra ugyanazt fogják csinálni. És közben ott van az önigazolás: „nekem is túl kellett élni”. De meddig lehet erre hivatkozni? Egy életet nem lehet így leélni. Szerintem 40 évesen már tartsunk ott önismeretben, hogy ez nem örök mentség.
Táborosodás, merevség, segítői szélsőségek
[Adrienn]
Mitől válhat szerinted károssá a segítői tér is? Dúlák, felkészítők, szakemberek.
[Verus]
Attól, ha valaki a saját történetét ráönti az anyára. Túl démonizálja a beavatkozást vagy túl isteníti az otthonszülést. A szélsőségek nem hidat építenek. És amikor táborok vannak, ott merevség van, hidegháború van. És mégis: sok anya pont a merevségbe kapaszkodik… Mert az egy „kis bádogember”, ami véd. Csak közben anyaként a legnagyobb szkillünk a rugalmasság. És ezt nehéz megtanulni, főleg ha félelemből működünk.
[Adrienn]
Amit mondtál a merevségről, az nagyon ütött. Szerinted miért kapaszkodunk bele ennyire az elveinkbe?
[Verus]
Mert a merevség maga egy kapaszkodó. A merevséggel tudunk még mindig próbálni „hűek maradni” az elveinkhez, és közben valahogy túlélni. Csak az a baj, hogy anyaként meg a legnagyobb szkillünk a rugalmasság lesz. Szülés után konkrétan ebből élünk. És szerintem ezért olyan nehéz aztán válaszkészségbe belemenni, meg visszakapcsolódni magunkkal meg az egész világgal.
„Mindig a helyzetből kell kihozni a legjobbat”
[Adrienn]
Ilyenkor szerintem az is nehéz, amikor a nők nagyon beleállnak valamibe, és már nincs meg a fül arra, hogy meghallják, amit a helyzet éppen diktál.
És közben én sokszor azt érzem: ha már benne vagyunk egy helyzetben – akár egy szülésindításban –, akkor egy ponton túl nem az a kérdés, mi lett volna tegnapelőtt. Most ez a helyzet áll fenn, és ebből kell kihozni a legjobbat. Hiába kapaszkodunk valamibe, ami tegnap még igaz volt, ma már nem biztos, hogy az.
[Verus]
Igen. Csak ezeket a mondatokat a legtöbb édesanya nem hallja meg, nem kapja meg senkitől, semmilyen segítőtől. Pedig ezek nagyon alap, gyógyító mondatok.
[Adrienn]
Mit kapnak helyette?
[Verus]
Helyette önigazoló mondatokat kapnak. Vagy olyat, hogy „de hát meg is halhattatok volna”, „bízzon az orvosban”.
És ezek nem segítik elsimítani azokat az élethosszig velünk jövő feszültségeket, amiket ott, a csöpögő oxitocin-infúzió alatt vagy a ballonos tágítás alatt, a kudarcélményben megéltünk. Valójában az segítene, ha előbb érzelmileg megtartanánk az anyát. Mert ha érzelmileg átsegítjük egy kudarcként megélt szülésen, utána már sokkal nyitottabb lesz az információra.
VBAC, Másállapot, kognitív disszonancia
[Adrienn]
Neked volt ilyen élményed, hogy egyszerűen túl sok volt az információ?
[Verus]
Abszolút. Amikor VBAC-re készültem a második gyerekemmel, akkor találkoztam először a Másállapotot a Szülészetben mozgalom gondolataival. 2016 volt. Sárdi Annával és Keszler Vikivel írtunk erről cikket, hogy mit kéne fejleszteni a szülészetben. Tíz év telt el, és a cikk még mindig megállná a helyét.
És emlékszem, teljes kognitív disszonanciába kerültem: szimpatikusak a nők, szimpatikus, amit csinálnak, de én közben nem ezt kaptam, én „hálásan” adtam a hálapénzt, és hogy akkor ez most hogy van. Kiléptem a nagy VBAC-támogató csoportból, mert megfulladtam attól a sok infótól, hogy mit csinálhattam volna jobban az első szülésemnél. Nem voltam hajlandó befogadni, akkora feszültség volt bennem a megélt élmény és a „valóság” között.
[Adrienn]
Mikor változott ez meg nálad? Mikor tudtad azt mondani, hogy oké, most már be tudom engedni?
[Verus]
A harmadik szülésemre már úgy mentem, hogy pontosan tudtam, hol csúszott el. Csak addigra már volt két vágás a méhemen, volt két előzményem, és még akkor is rengeteget felgöngyölítettem utólag: a „volna-volna-volna”.
Ma már látom, hogy ha akkor lett volna olyan szakember, aki mondjuk a laza kötőszövetes hasamat, a szöveti egyenetlenségeimet észreveszi, akkor lehet, hogy olyan fogásokat tanít, amik segítenek a babának pozicionálódni. De az én időmben még Google Fordítóval vadásztam forrásokat.
És tök jó, hogy ma már vannak ezek a testműködésorientált, fasciaorientált tudós nők, Spinning Babies, meg minden. Csak én már nem kapaszkodom abba, hogy „Istenem, miért nem tudtam”, mert megbocsátottam magamnak. Addig jutottam, és így is messzire jutottam. A legjobb döntéseket hoztam abból, amit akkor tudtam.
Előbb gyógyulás, aztán edukáció
[Adrienn]
És szerinted ez a kulcs, hogy előbb érzelmileg legyen „gyógyítás”, és utána jöhet az edukáció?
[Verus]
Igen. Ha ezt megkapják, sokkal nyitottabbak lesznek az anyák az információra. Előbb segítsük át őket érzelmileg a kudarcélményen vagy a kudarcnak megélt szülésen, és utána lesznek nyitottak az edukálásra. És sokszor a második-harmadik szülők nyitottabbak erre.
Zárás: mit üzensz a döntés előtt állóknak?
[Adrienn]
Ha pontokba kéne szedned: mit üzensz annak, aki most szülésindításról dönt?
[Verus]
A szülészeti jogok nem egy unalmas fejezet a szülésfelkészítőben. Szánjon rá időt. Tudom, száraz, én is jog ellen vagyok oltva, de zanzásítva is:
– Jogod van érteni, mi történik.
– Jogod van időt kapni a döntéshez, főleg ha nincs akut életveszély.
– Jogod van kérdezni, és jogod van valódi választ kapni.
– Jogod van meghallgatva lenni és biztonságban dönteni, nem sürgetve.
És ez nem rendszerellenesség, nem bizalmatlanság, nem „kekeckedés”. Másodvéleményt is kérhetsz, kérdezhetsz másik szakembert az osztályon, és ez nem úri huncutság. Minden más szolgáltatásnál is összehasonlítunk, információt kérünk — akkor itt miért ne?
És mindig éljünk a gyanúval, hogy ha nincs ránk szabva a válasz, akkor nincs ránk szabva. Nálunk van ez a tanult tehetetlenség, hogy „majd a másik elintézi”, de ezt le kéne vetkőzni. Mert utána ott lesz a gyerek, és felelősséget kell vállalni. Ez riasztó, de a felelősség valójában a miénk. Nem kihelyezve kell meghozni.
[Adrienn]
Te látsz reményt ebben? Hogy ez változik?
[Verus]
Látok. Három kisfiút nevelek, és néha túl jól sikerül a „kérdezz vissza, kérdőjelezd meg” dolog… amikor hazajönnek, hogy a bioszkönyvben butaság van. De mernek kérdezni. Nem félnek attól, hogy valakinek rálépnek a lábujjára.
És igen, kényelmetlen is. Anyaként is. De hosszú távon tök jó. Paradigmaváltás kell: ellátórendszerben is, magánban is, mert sokszor ott csak szebb a szoba meg jobb a kaja, de ugyanaz történik, csak drágábban — és akkor még jobban igazolod magad, mert „még fizettem is érte”.
És azt gondolom, két hónap alatt is meg lehet tanulni egy asszertívabb hozzáállást. Csak el kell kezdeni.
Az interjút Ürmös Adrienne készítette.